Frederick Banting eredetileg pap akart lenni. Be is iratkozott a Torontói Egyetemre, de aztán – az emberiség szerencséjére – megbukott, így inkább átkérte magát az egyetem orvosi szakára, ahol valamivel könnyebbnek tűntek a követelmények. Medikusként jól teljesített, de nem tűnt ki társai közül. Mivel az első világháborúban egyre nagyobb szükség lett az orvosokra, Banting és évfolyama gyorsítva haladt és 1917 helyett már 1916 végén megkaphatta diplomáját. Az ifjú kanadai orvos már másnap jelentkezett a seregbe. A háborúban megsebesült, majd dolgozott gyerekorvosként, festett akvarelleket és belevágott egy ortopédiai magánpraxisba is.
Ötletből lett inzulin
Épp egy előadásra készült 1920 októberének utolsó napján, amikor egy orvosi cikket olvasva eszébe jutott egy ötlet, amivel izolálhatná azt a vegyületet – az inzulint –, aminek segítségével a hasnyálmirigy szabályozhatja a szervezet vércukorszintjét.
Torontóban megkereste J.J. R. Macleod professzort, aki nem nagyon bízott az ötletben, de beengedte Bantingot a laboratóriumába, és egy segédet is adott mellé, Charles Bestet. Hosszas kísérletezés után végül 1922 januárjában volt az első klinikai teszt, amikor a 14 éves, cukorbetegségben szenvedő Leonard Thompson állapota látványosan javult Banting anyagának beinjekciózása után.
Nem a pénzre mentek az inzulin felfedezői
A hatalmas sikernek gyorsan híre ment, Banting (és Macleod) megkapták a Nobel-díjat. Ezzel Banting lett a legfiatalabb orvosi Nobel-díjas. A kutatók úgy döntöttek, nem szabadalmaztatják az inzulint – bár ezzel hatalmas vagyonról mondtak le, így a gyógyszer minél előbb és minél elérhetőbb áron kerülhetett a betegekhez.
Banting a felfedezés után is kutatott tovább, és a festészetet sem hagyta abba. 1941-ben repülőgép-balesetben vesztette életét. (VIA)
