Vannak nyilvánvaló dolgok, amikről az ember nem beszél. Mint mondjuk ez. Az olyasmik, amik ellen az ember nem tud tenni, kénytelen elfogadni, mert… az életéről van szó. Majdnem 32 voltam, amikor beteg lettem, hormonpozitív mellrák, ami nagyjából annyit tesz, hogy a saját hormonjaim akarnak eltenni láb alól. Mit mondjak, nem valami kedvesek. Tehát a hormonokat gátolni kell. A betegség stádiumától függ, hogy mennyi ideig, az enyém négyes, és mivel ötös nincs, illúzióim se nagyon.
Most 35 vagyok, és ennyi idő alatt tökéletesen feldolgoztam a dolgot. Egy ilyen betegség amúgy se egy életbiztosítás, szóval az embernek nagyon meg kell gondolnia mindent. Nagyon egyszerű. Valószínűleg az én történetem nem úgy lett megírva, biztosan valami más hasonlóan fontos dolgom van itt, amit meg valaki, akinek gyereke van, nem tudna megcsinálni. Majd kiderül ez is. Nem gáz, van ilyen. Bár valamivel jobb lett volna, ha én dönthetem el a dolgot, de én mindent megértek.
Szóval mit csináltam, amikor az én drága barátnőm küldött egy üzenetet, hogy “van egy babánk”? Hát kevés dolgot nem tudok leírni, ez pont az egyik. Szerintem fogalma sincs róla mennyire örültem. Nem vagyok az a visítva, őrjöngve örülős típus, de belül azért az is megvolt. Az öröm mondjuk csak öt percig. Nem, nem azért, mert megsajnáltam magam, legkevésbé sem. Viszont tudom, amit tudok, így az öröm mellé betársult a para is.
Hihetetlen mennyire tud az ember aggódni azokért, akiket szeret. Ők meg most már ketten vannak, tehát kétszer annyira kell rettegni is, hogy valami baj történik, és megint jön egy nem jó üzenet.
Annyira, hogy ha rossz szóval kezdődik az üzenet, már attól totál kiborulok, és legszívesebben odamennék, és jól megmondanám, hogy ezt most már így nem teheti, mert megáll a szívem, de aztán rájövök, hogy marha messze van, és mire odaérnék, elmúlik a hirtelen harag, úgyhogy inkább hagyjuk is, és nyugodjak meg, hogy vele… mármint velük… minden rendben. Tudom, hogy a fölösleges aggódás bosszantja legjobban, szóval inkább magamban tartom.
Ez megy már hosszú hónapok óta. Én nem kérdezem meg minden nap, hogy vannak, nem mondom el, milyen szörnyű kismamasztorikat hallok, cserébe mindent elmond magától, sőt még örül is, hogy meghallgatom, én pedig boldogan bólogatok. És ez így tökéletes. Ő is mindig, ha messziről is, de mellettem volt, bármi történt, most az én dolgom, hogy mellette legyek.
Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)
Meg természetesen az, hogy iszonyú menő, és tökéletesen egyedi babacuccokat varrjak, hímezzek, kössek, és ha én nem tudom megcsinálni, akkor meggyőzzem anyut, hogy majd ő. Mert Kicsi E. megérdemli. Szóval nagyon várjuk. Én személy szerint rettenetesen izgulok, mert ha megszületik, azonnal be kell fejeznem a meglepit, hogy ha hazamennek a kórházból, akkor már ott is legyen. Szörnyen feszült időszak ez, én mondom nektek. Na, nem neki, ő csak otthon pihenget kényelmesen. Bezzeg én! Először is ugye az ember barátnője, aki miatt aggódik. Aztán meg most már tulajdonképpen bármikor jöhet az üzenet is. Teljesen kivagyok. Izgulok. Persze semmi bajom vele, ha úgy dönt Kicsi E., hogy ideje személyesen is bemutatkozni a kintieknek, de amíg nem vagyok kész a babacuccokkal, addig még inkább ne. Oké?
Így vagyunk mi. Persze megtehetném, hogy minden alkalommal amikor Kicsi E.-ről beszélünk, vagy képet mutat róla, akkor magamban elkezdek őrlődni, de nem teszem. Nem is értem igazán azokat, akik a gyerekhiány miatt eltávolodnak a barátoktól. Hiszen a barátom! Már nem is emlékszem mióta. Gyerekkel is meg nélküle is. Milyen dolog lenne ez?
Persze tudom, sokan gondolják, hogy egy nő csak akkor nő, ha szül, és gyerek nélkül nem élet az élet, de őket most nagyon meg fogom lepni. Nekem jó az életem így is.
Semmilyen tekintetben nem vagyok hajlandó kevesebbnek érezni magam azért, mert az élet így elbánt velem, és nem kérdezte meg, egyáltalán akarok-e gyereket. Hiszem, hogy mindennek megvan az oka. Annak is, ha a tested ilyen üzenetet küld. Meg annak is, hogy ez a baba azt a pocakot választotta magának hosszú-hosszú várakozás után. Meg kell érteni azt az üzenetet. Akarhatok én ragaszkodni a gyerekszüléshez, de kinek lenne az jó, hogy marcangolom magamat. Segítene vagy változtatna bármit is a helyzeten? Nem hinném, inkább csak rontana.
Egyébként hatalmas felfedezést tettem. Szerintem, akinek nem lehet gyereke, annak az a titkos feladata, hogy ő legyen a mami vagány barátnője, aki mindenben benne van. Őszintén. Például kivel lehetne egész éjszaka csetelni, ha nem anyu dilis barátnőjével? Vagy mégis ki lenne az, aki a legelvetemültebb jelmezötletre is azonnal önszántából rávágja, hogy csináljuk? Ugye hogy igazam van? És ennél menőbb dolog szerintem nem nagyon van.
A barátnőm babát vár. És én vele örülök, vele nevetek mindenen, mert az élet ilyen. Velem is történnek hatalmas dolgok, amiknek pedig ő örül velem. Ahelyett pedig, hogy irigykednék, mérhetetlenül büszke vagyok rá, mert hihetetlenül erős.
Valószínűleg nem lesz gyerekem, de van egy csomó mindenem, ami talán másnak nincs. Én lehetek valaki anyujának a dilis barátnője, egy másik maminak pedig az, akinek titokban mindent elmondhat, cserébe el kell viselnie a sok babaholmit, amit készítek. De a legfontosabb, hogy van egy boldog barátnőm, aki nemsokára egy mindennél szuperebb üzenetet fog küldeni. Én pedig eszméletlenül fogok neki örülni.
