Sportoltál gyerekkorodban?
Birkóztam, kosaraztam, fociztam, atletizáltam, sok mindent kipróbáltam. A birkózás tetszett, de nem szerettem, hogy engem dobálnak össze-vissza, alacsony termetű vagyok, így a kosárlabda kiesett, a fociról pedig hamar kiszórtak, hogy tehetségtelen vagyok. 18 éves koromig atletizáltam a testnevelő gimnáziumban, ahova jártam. Az érettségi után abbahagytam, megnősültem, bevonultam katonának, aztán elengedtem magam. Amikor az ember aktívan sportol, kevésbé válogatja meg az ételeket, energiára van szüksége, aztán ha leáll, az étvágy megmarad. Megettem, ami jólesett, szívesen “elpusztítottam” a maradékot is, hogy ne kelljen kidobni. Amikor leszereltem, nem vágytam a sportra, jobban esett, hogy hétvégéken egy kiadós ebéd elfogyasztása után a kanapén feküdjek, és csak tespedjek.
Miért kezdtél el változtatni ezen?
Alapvetően egy hiú ember vagyok. Ahogy belenéztem a tükörbe, egyre inkább gusztustalannak láttam magam. Csak egy apró löket hiányzott ahhoz, hogy elinduljak a változás útján. Egy sima laborvizsgálat hozta meg, ahol borzalmas eredményeim lettek, főleg a koleszterin terén.
A doki egyből gyógyszert ajánlott, de én megkértem, hogy adjon egy fél évet. A volt feleségemnek volt fitneszkazettája, kézenfekvő volt. A kazettához volt egy mintaétrend, azt követtem. Eltökélt voltam, nem csábultam el, betartottam az étrendet. Egy fél év alatt lement a pluszsúly, a laboreredményeim pedig javultak. Amikor már lement a felesleg nagy része, elkezdtem kocogni, majd edzőterembe járni, aztán valahogy megint a futópályán találtam magam. A fehér lisztet, a cukrot és az alkoholt teljesen kiiktattam az étrendemből. Csodálkoztak egy darabig a barátaim, mondogatták, hogy “úgyse látszik”, “ennyit megengedhetsz”, de mondtam, hogy nem, és elfogadták. Hajtott a lelkesedés, eltökélt voltam, és jó volt látni, hogy változik az alakom is. Volt egy olyan időszak, hogy a 100-ról lementem 64 kg-ra.
A dohányzással mi a helyzet?
A cigi egyrészt szintén vitte a pénzt, de szerintem nem lehet róla leszokni, max abbahagyni lehet. Alapvetően egy rituális dolog, egy dohányzó reggel felkel, megcsinálja a kávéját, és elszív mellé egy cigit. Ez egy mennyei érzés volt. Egy idő után aztán éreztem a cigiszagot a ruhámon, de még a bőrömön is, nagyon cikinek éreztem. Egyik délután láttam, hogy már csak egy cigim van, arra jutottam, hogy azt meghagyom reggelre a kávé mellé, és utána nincs több. Próbálkoztam persze tapasszal is korábban, de nem vált be. Az első pár napban nehéz volt, hogy ne vegyek egy dobozzal, 3-4 hét után már nem hiányzott, az se zavart már, ha a füstszagot megérzem.
Akkor futás, fitnesz kazetta, futás, kondi, futás, majd ultrafutás, ezt hogy jött?
Amikor újra elkezdtem futni, akkor 2005-ben szembejött egy verseny. Az év második felében már októberben maratonon indultam. Aztán 2007-ben volt egy jótékonysági futás a szklerózis multiplexesekért, ahol buliból elindultam a 12 óráson, de nem készültem, heti 50-60 km-eket futottam ekkortájt. Jó élmény volt, de amikor vége lett és hazaértem, elfeküdtem az ágyban, és pihenni se tudtam, annyira fájt mindenem. 2008-ban találtam ki, hogy körbe kellene futni a Balatont, el is kezdtem készülni. Tudtam, hogy kell az állóképesség, hétvégente futottam hosszúkat, hétköznap pedig kevesebbet, összesen heti 100-120 km-t. Az eredeti elhatározásom az volt, hogy nem szeretnék ultrázni, csak egyszer körbefutom a Balatont, és kész. A verseny jó élmény volt, a táv második felében előzgettem az embereket, de a végén már sírtam a fáradtságtól. Spartathlont 2011-ben futottam először, de akkor sem akartam még menni, mert úgy éreztem, hogy nem vagyok rá alkalmas. Végül a barátaim beszéltek rá az indulásra.
Voltál már legjobb magyar a Spartathlonon, ami egy 246 km-es brutális verseny Athén és Spárta között. Mi a titkod?
Nálam az akaraterő az, ami sokszor bevisz. Ultrafutás alatt az agy elkezd tiltakozni a mozgás ellen, ez fájdalom formájában nyilvánul meg. Kell tudni kezelni, ha nem sikerül, akkor a versenynek hamar vége lesz. Én nem sok versenyt adtam föl, mindig úgy vagyok vele, hogy ha már ott vagyok, akkor csinálom.
A 2016-os éved azonban nem azt hozta, amit vártál, mi történt?
2015-ben az áprilisi vb után már nem szerettem futni. Annyira, hogy 10 km-re utáltam kimenni, de fel akartam készülni a Spartathlonra, ezért hajtottam. 2016-ra kitaláltam pár versenyt, de semmi nem jött össze. Olyan holtpontra kerültem mind magánéletben mind edzésben, amiből csak nehezen tudtam kijönni. Semmi motivációm nem volt, komolyan gondoltam azt, hogy leállok a futással. Nagyon nehéz volt visszajönni. Tavaly feladtam egy 24 órás versenyt, mert annyira fájt a lovaglóizmom. Nagyon sokat tanultam az elmúlt 1,5 évben a túledzettségről. Amit hibának látok, hogy akkor nem hagytam időt a regenerálódásra egy-egy hosszabb futás után.
Gyorsan regenerálódom, de sokszor addig nyomtam, ameddig már nem tudtam futni. Volt Achilles- és csonthártyagyulladásom, volt olyan, hogy részlegesen leszakadt a bal vádlim. Voltak figyelmeztető jelek, de nem vettem róluk tudomást, mentem tovább.
Az év ultrafutója is lettél 2013-ban és 2014-ben.
Bennem egy idő után győzni akarás, megfelelési kényszer is jelen volt, ami hozzájárult a kiégéshez, mert kintről nagy volt a nyomás. A mostani énemmel már máshogy látom a helyzetet, ősszel már sokkal okosabban kezdtem el. Már nem úgy indulok el futni, hogy mikor érek már haza, hanem élvezem a futást újra. Nekem előtte a hétvégi 70-80-90 km-erek jólestek, nem volt vele gondom. Jólesett, élveztem, gyorsan regenerálódtam, nem éreztem, hogy sok volt. 2008-tól számítva 50-60 ezer kilométer benne van a lábamban.
Azt mondják, vannak olyan emberek, akik függésre hajlamosak…
Végletes ember vagyok, ha azt mondanák, hogy holnaptól nincs futás, akkor megpusztulnék. Most ez a függőségem, az ultrafutás. Akkor is mentem ki futni, amikor nem volt kedvem, erre szükségem van.
Minden embernek megvan az eszköze arra, hogy átéljen bizonyos dolgokat, feldolgozza az őt ért hatásokat. Van, aki jógázik vagy relaxál, nekem ez a futás. Amikor elindulok futni, sokszor megszűnik a külvilág.
Az ismerőseim néha felróják, hogy láttak futni, köszöntek, én pedig vissza sem intettem, de legtöbbször csak nem veszem őket észre. Engem annyira kikapcsol a futás, megnyugszom, a lelkem is megnyugszik. Aki igazán ráérez a futás ízére, annak nem lesz visszaút.
Miben változott a hozzáállásod az elmúlt 1,5 évben?
Az évek során lett annyi rutinom, hogy most már jól tudom csinálni. Meg vannak tanítványaim, nekik is példát kell mutatni, meg persze rájuk már nagyon vigyázok. Volt, hogy reklamáltak azért, hogy miért ennyire keveset kell futni, de csitítom őket, hogy csak szépen lassan. Az embert azért gyakran elkapja a hév, visz a lelkesedés, főleg akkor, ha jönnek az eredmények. Jól is érzed magad a megszerzett, átélt eredmények mellett, akkor gyakran elborul az ember agya. Eddig olyan emberek jelentkeztek hozzám tanítványnak, akiknek ultratávú terveik vannak. Próbálom átadni azt a tapasztalatot, amit megszereztem, emellett pedig a szakirodalmat is próbálom feltérképezni.
Amikor teljesen kezdők jönnek hozzám, mindig azt mondom nekik, hogy ne induljanak el nagy hévvel, türelmetlenül, nagy tervekkel, menjenek ki pár percre és élvezzék a futást.
Ennyi futás mellett nyilván nem aggódsz azon, hogy visszahízol.
Aki egyszer meghízott, abban mindig benne lesz a félsz, hogy visszajönnek a kilók. Sok mindent megeszem a futás mellett, de azért még mindig odafigyelek. Hízásra hajlamos is vagyok. A futás mellett a másik alkotóműhelyem a konyha. Nagyon szeretek főzni, nagyon jóízűeket tudok főzni és enni. Esténként recepteket bújok, amiket időnként megvalósítok. Amikor kevesebbet futok, vagy sérült vagyok, akkor jobban kell koncentrálnom a kajálásra.
Mik az idei terveid?
Két fő versenyem van idén, az egyik egy 6 napos futóverseny májusban, szeptember végén pedig a Spartathlon. Nyáron pedig egy jótékonysági futás. Nagyon szeretek segíteni, a szívemhez nagyon közeli a jótékonysági futás. Amikor szervezem, akkor persze a hócipőm tele van vele, mindig azt gondolom, hogy ezt megcsinálom, de többet nem. Aztán amikor elmegyünk arra az egy hétre, akkor mindig annyi szeretetet kapunk akár a szállások, akár az étkezések kapcsán. Jó érzés, amikor beérünk, az alapítványok pedig annyira szeretettel várnak minket. Az útvonal nagyjából összeállt: Fehérváron indulnánk, aztán Budapestre megyünk, érintjük Baját, Szekszárdot, Paksot. Durván van még csak megtervezve, de 400-450 km összesen, júniusban. Az útvonalon bárki bármikor beszállhat, kiszállhat, csatlakozhat hozzánk, szeretettel látunk bárkit.
