Megszállott természetjáró vagyok már kisgyermekkorom óta. Ezt a szenvedélyt szüleimtől örökölhettem, akik még főiskolás korukban kaptak rá a közös kirándulásokra. Pontosabban édesapám – aki tájfutóként versenyzett már 14 éves kora óta – “oltotta be” ezzel a szenvedéllyel édesanyámat, amikor összeismerkedtek. Ők – ahogy mesélték – a főiskolás évek alatt minden szabadidejüket erdőben és mezőkön bolyongva töltötték, és ezzel a kedvtelésükkel azután sem hagytak fel, amikor munkába álltak, összeházasodtak, és én megszülettem. Egészen pici gyermekként is elvittek már kirándulni, és később, kamaszodva majd felnőve is akkor éreztem magam a legjobba, ha velük vagy egyedül úttalan utakon és kitaposott ösvényeken fedezhettem fel a természet szépségeit. Egyértelmű volt, hogy a természethez kapcsolódó szakmát válasszak – így lettem végül erdész.
Tudtam, hogy veszélyes
A szakmámat szeretem, és azt hiszem, jól is ismerem. Pontosan tudom, hogy milyen kockázatai vannak, így a kullancscsípések veszélyével is tisztában voltam, mint ahogy azzal is, hogy hogyan előzzem meg az ilyen eseteket. Azt is tudom, hogy a környékünkön, a Bakonyban évről évre egyre több fertőzött kullancs van. Terepre ezért soha nem indultam el olyan öltözékben és cipőben, ami nem záródott jól, a nadrágszáramat is mindig a csizmámba vagy a zoknimba betűrve tartottam, sőt leggyakrabban még lábszárvédőt is húztam rá, mert tudom, hogy a kullancsok a sűrű aljnövényzetben és bozótosban gázolva másznak fel az ember lábán – és nem felülről pottyannak a nyakába a fák lombjairól. Ám ha zárt és kellően sűrű szövésű a ruházat, akkor ezek a rovarok nem férhetnek hozzánk, és előbb utóbb lepotyognak a ruháról. A terepmunkák után még az ilyen óvintézkedésem mellett is mindig ellenőriztem magam otthon, hogy nem fúródott-e belém valahol kullancs, vagy nincs-e a testemen csípésnyom. Találtam néha egyet-egyet, de ezeket azonnal eltávolítottam csipesszel, és szerencsére mindig megúsztam, hogy fertőzött példány csípjen meg. Legalábbis azt hittem…
Csak depressziónak és kimerültségnek tűnt
A kullancscsípés útján szerzett Lyme-kór tüneteit is ismerem, és soha ilyet nem találtam magamon. Nem is gyanakodtam ezért erre a betegségre, amikor 2 évvel ezelőtt egy gyengeséggel, szédüléssel, fáradékonysággal és erős fejfájással járó betegség tört rám. Fájtak az ízületeim is annyira, hogy néha alig bírtam beszállni az autóba is, és nehezen kaptam levegőt. Kezdetben azt hittem, talán influenzás vagyok, de a tünetek nem múltak, sőt elkezdtek szaporodni. Két hét után már egyértelmű volt, hogy ez nem influenza, és amikor előjöttek a szorongások és pánikrohamok is – amikről soha nem hittem volna, hogy engem egyszer “megtalálnak”, mert kiegyensúlyozott és erős embernek tartom magam – akkor elmentem egy kivizsgálásra. Legnagyobb elképedésemre enyhe depressziót és kimerültséget állapítottak meg, mivel semmiféle nyomát nem találták betegségnek. Így hát nyugtatókat, vitaminokat és kedélyjavítókat kezdtem alkalomszerűen szedni, és abban a hitben éltem, hogy pánikbeteg vagyok.
Azonban néhány dolog nem hagyott nyugodni: a fájdalmaim ugyanis nem tűntek el, csak vándoroltak a testemben: néha az ízületem “durrantak be”, máskor a fejem szakadt majd szét, megint máskor a vesém vagy az epém görcsölt rettenetesen. Ez pedig semmiféle szakirodalom szerint nem a depresszió velejárója, mint ahogy az sem, hogy nekem, aki világ életemben edzett és sportos férfi voltam, tíz perc gyaloglás után fújtató tüdővel kell megállnom, hogy újra levegőhöz jussak. Nyomozni kezdtem hát a neten, és így bukkantam rá olyan betegek bejegyzésére, akik Lyme-kórban szenvedtek. Mivel ijesztően hasonlított a történetük az enyémhez, elhatároztam, elvégeztetek egy Lyme-kór tesztet.
Folytatás következik…
Olvass még kullancscsípés témában itt, az NLCafén:
- Ezeket a kullancsriasztókat kerüld
- Védőoltások utazás előtt
- Kullancsinvázió az erdőkben
