“Négy vetélés után álomterhességem volt – de végig rettegtem”

Fodor Marcsi | 2017. Július 24.
Csollák-Maróti Katalin négy magzatot veszített el egy ritka betegség miatt, amelyet orvosai évekig nem tudtak diagnosztizálni. A történetét megosztotta velünk a NLCafén is azért, hogy felhívja más kismamák figyelmét is az antifoszfolipid szindrómára, mely az ismétlődő vetélések 10-15%-át okozza. Katalin ma már egy 3 hónapos kisfiú boldog anyukája.

Amikor interjút adott nekünk Katalin, már akkor is hangsúlyozta: megfelelő kezeléssel az AFS nem akadályozza meg, hogy egészséges kisbabának adjon életet az anyuka. De akkor még csak remélni tudtuk, hogy igaza lesz, mert csak a terhessége felénél járt. Azóta azonban teljes a happy end: Zalán fia immár három hónapos. De azért azt még Katalin is elismeri: a boldogsághoz vezető út a diagnózis birtokában sem volt egyszerű.

“A cikk megjelenése után rengeteg pozitív visszajelzést kaptam. Száznál is többen írtak levelet, és elmesélték a saját történetüket. Sokat sírtam, nevettem a történeteiket olvasva, és jólesett, hogy annyian drukkolnak nekünk, főleg akkor, ha hozzátették: ők már leküzdötték ezt a betegséget, és egészséges gyerekük van. De az is jólesett, ha én segíthettem: rengeteg embernek adtam tanácsot, hová menjenek, ki segíthet rajtuk. Annyi évnyi kálvária után jó érzés volt, hogy a megszerzett tapasztalataimmal másoknak is a hasznára lehetek.”

Bár Katalin az előző cikk megírása idején terhes volt, azt akkor nem mesélte el, hogy mennyi izgalomban volt része a terhesség elején. “Miután elveszítettük 23 hetes ikerfiainkat, úgy döntöttünk az orvossal, hogy tartunk egy kis szünetet, mielőtt újrakezdjük. Összeszedem magam testileg, lelkileg, nekilátok sportolni, és hagyok a szervezetemnek és a lelkemnek körülbelül egyévnyi pihenőidőt, közben elkezdem szedni a vérhígítót, hogy felkészüljön a testem az újabb terhességre. Az égiek azonban másként látták jónak, ám én erről semmit sem sejtettem, és amikor késett a menzeszem, úgy gondoltam, hogy talán valami hormonzavar lehet az ok, és a következő napokban a szokásos tíz kilométeres futás mellé beiktattam 300 hasizomgyakorlatot is, hogy helyrebillenjen a szervezetem. Amikor ez nem segített, a párom mondta, hogy azért csináljak csak egy terhességi tesztet: és ott volt halványan a két csík.”

Ám ezzel kezdődtek csak az igazi bonyodalmak: az ultrahangvizsgálaton ugyanis semmit nem láttak Katalin méhében, ám látni véltek egy kis furcsa megvastagodást az egyik petevezetékén. Az orvos úgy vélte, két dolog lehet az ok. Vagy nem a peteérés idején esett teherbe, és még túl korai a terhesség ahhoz, hogy látható legyen – vagy méhen kívüli terhessége van. Azt mondta, várjanak egy hetet. Addigra kiderül, mi a helyzet.

Rettenetesen nehéz, stresszes egy hét volt – de szerencsére a következő ultrahangon megláttuk a mi kis csodánkat, aki ott volt, ahol lennie kellett. A méhemben.

Az még jobb érzés volt, hogy a már korábban elkezdett vérhígítónak köszönhetően most nem volt meg az a barnás pecsételő vérzés, ami korábban minden terhességemnél jelentkezett.”

Attól a naptól a mindennapi vérhígító injekció sem maradhatott el a Zalán születése utáni hatodik hétig. Innen kezdve nem volt több orvosi komplikáció. Katalin azt mondja, álomterhessége volt. Az orvos az előző vetéléseire való tekintettel (bár soha nem az okozta a tragédiát, hogy dolgozott), azonnal betegszabadságra küldte, és onnan kezdve pihenéssel tölthette mind a kilenc hónapot. Azt meséli, az orvosok extra figyelemmel kísérték a várandósságát, és a szokásosnál sokkal többször ellenőrizték, minden rendben van-e. Bár soha, semmilyen gond nem volt, ő mégsem tudott megnyugodni.

“Folyamatosan rettegtem. Féltem, amikor azt éreztem, hogy túl sokat mozog a baba. Azt gondoltam, talán épp most fuldoklik. Féltem, amikor úgy éreztem, hogy keveset mozog. Talán már nincs is életben? A szorongásom egyre csak nőtt és nőtt – és nem nyugtatott meg az sem, hogy minden leletem tökéletes. Mindenben baljóslatú jelet láttam, különösen a 13-as és a 23-as számoktól rettegtem, mert az ikerfiaimat szeptember 13-án veszítettem el, amikor 23 hetes terhes voltam. Rettegtem minden hónap 13-ától és 23-ától, és olyankor ki sem mozdultam otthonról. De ha ránéztem az órára, és 13:23-at mutatott véletlenül, arra gondoltam, ez egy rossz jel lehet. A dolgok egyre rosszabbak és rosszabbak lettek. Elkezdtem számolni, hány korty vizet iszom – és ha mondjuk a 13-ik után már nem voltam szomjas, akkor is ittam még egy kicsit, csakhogy ne a “rettegett” számnál álljak meg. A férjem mondta ki először: segítséget kell keresnem.”

Szerencsére Katalinnak volt kihez fordulnia. Még a vetélése idején találkozott a kórházban egy pszichológussal, akinek a babájukat elveszített nők volt a szakterülete. Akkor, amikor először találkoztak, nem tudott még neki igazán megnyílni – most azonban ő volt az, akinek sikerült elsimítania az aggodalmait.

“Kitöltetett velem egy csomó tesztet, és megállapította: nem vagyok őrült, és még csak krónikusan szorongó sem. Mindaz, amit érzek és amin átmegyek, teljesen normális, és annak a következménye, amit átéltem. Önmagában már ez a tudat felszabadító volt. Hetente találkoztunk és beszélgettünk, és nagyon sok jó ötlete volt, amik segítettek feloldani a szorongásomat. Azt tanácsolta például, hogy fordítsam meg a számokkal kapcsolatos rettegéseimet. Például azzal, hogy minden hó 13-án megjutalmazom magam valamivel: egy finom sütivel, amit amúgy nem engednék meg magamnak, egy ruhával, amire vágyom.

Butaságnak gondoltam eredetileg – de aztán azt vettem észre, hogy egyre jobban és jobb érzésekkel várom az én kis mágikus napomat. Azt is elfogadtam, hogy nincs baj azzal, ha figyelek a számokra, mert azok nem az ellenségeim. Például korábban is imádtam, ha az óra és a perc azonos számot mutatott az órán: de azóta, ha mondjuk 11 óra 11 perc van, extra melegséget érzek a szívem körül. Az jut eszembe, hogy az ikerfiaim üzenik ezzel a mennyből, hogy minden rendben van, nem lesz baj.”

A nyugalom pedig, amit Katalin kemény munkával megszerzett, az egész családra átragadt. “Zalán igazi szerelemgyerek, akire megérte várni. Pár órás kora óta mosolyog, kéthetes kora óta gagyog, és szinte azonnal átaludta az éjszakákat. Én más kismamákkal ellentétben mindig kipihent voltam. Hallgattam a rémtörténeteket, hogy milyen borzalmas az első hat hét, és készüljek a legrosszabbra. A mi kisfiunk a pocakomban is áldott jó gyermek volt, mindig minden úgy történt, és azt csinálta, amit kértem, ez a világra jövetelétől a mai napig így van.

Már a megszületése után, amikor a hasamra tették, az volt az első gondolatom: most azonnal szülni akarok még egyet. Aztán végignéztem a gyönyörű, négykilós, 57 centis, hatalmas fiamon, akit a 41. héten úgy kellett kicsalogatni, és nem győztem csodálkozni: hogy fért el bennem, és főleg hogyan sikerült őt megszülnöm? Igazi csapatmunka volt, hiszen a férjem nélkül, aki végig bent volt és támogatott, nem biztos, hogy ment volna, na meg persze Zalán is sokat segített, tette, ami az ő dolga volt. Most úgy tervezzük, hogy 1-2 éven belül jönnie kellene a másodiknak, de nem sietünk. Egyelőre élvezzük, amink van, a mi CSODÁNKAT csupa nagybetűvel!”

Exit mobile version