Nyílt levél a láthatatlan betegséghez, amely pokollá teszi a napjaimat

A mai napig emlékszem közös kis életünk első pillanatára: arra, mikor megtudtam, hogy vagy. 14-15 éves lehettem, és akkor voltam először nőgyógyásznál. A vizsgálat jól ment, csak alig izgultam, aztán volt az a pillanat, mikor az addig mosolygós dokim arca hirtelen elkomorult. Akkor, mikor közölte, hogy „cisztikus” dolgokat lát a petefészkeimen. Hazafelé úton egész végig arról győzködtem magam, hogy ez semmiség, hogy mivel nincs semmilyen tünetem, igazából minden oké.

Csak néhány évre tudtam megfeledkezni rólad, mielőtt úgy döntöttél, hogy teljes valódban megmutatod magad. Egész pályás letámadás volt ez egyik pillanatról a másikra: jöttek a 75 napos ciklusok, a teljesen kimaradó vérzések, a hízás, az éhezés, az állandó idegeskedés, a szorongás és az elmaradhatatlan hasfájás, ami mindig akkor volt a legdurvább, mikor az a fránya ciszta végre megadta magát és kipukkadt.

Már javában dolgoztam, mikor meguntam, hogy együtt kell élnem veled. Nem is veled, inkább azzal a káosszal, amit a testemben okoztál. Megint orvoshoz mentem, azzal a céllal, hogy most aztán pontot teszünk az ügy végére. Egy ultrahangfelvétellel távoztam. Csakhogy míg a nők egy része örül az ilyesminek, én csak zokogni tudtam rajta: baba helyett ugyanis egy 5×7 centis, nagyjából gyerekökölnyi ciszta volt rajta, ami „jó esetben magától felszívódik, amúgy műteni kell”. Az orvosom legalábbis ezt mondta.

Szerencsére egy hónappal később kiderült, hogy ez egy magától felszívódó fajta volt, ám ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy megszabadultam tőled. Onnantól kezdve hivatalosan is PCOS-em, vagyis policisztás ovárium szindrómám van. Egy olyan láthatatlan betegségem, ami nem csak a menstruációm gyakoriságára és erősségére van hatással, de például a napi hangulatomra, a pattanásaim számára, sőt hosszú távon még arra is, hogy lehetek-e anya egyáltalán.

Az utóbbi néhány hónapot arra tettem fel, hogy kiderítsem, megszabadulhatok-e tőled egyáltalán. És, ha igen, mégis hogyan?! Kétségbeesetten akartam a dolgot, hogy varázsütésre eltűnj a szervezetemből, hogy végre nyugodtan, kétségek és kínzó tünetek nélkül élhessem az életem. Már nem számolom, hány vérvételen, ilyen-olyan vizsgálaton jártam, hányszor bőgtem a leletek fölött, de nem is ez a lényeg, tuti gyógymód ugyanis nincs.

Megoldás viszont így is volt: mostanra ugyanis megtanultam, hogy ahhoz, hogy kordában tartsalak, nem kell teljesen megszabadulnom tőled. És így is élhetek úgy, mintha nem is lennél. És lehet, hogy kemény a 160 grammos diéta, lehet, hogy az elején százszor is elátkoztalak, amiért vagy, és amiért miattad nem ehetek a kedvenc csokimból, de ezzel együtt hálás is vagyok neked. Mert tudatosságra és rendszerességre neveltél, újra megszerettetted velem a mozgást, és bebizonyítottad, hogy olyan erő van bennem, amiről azt hittem, csak álmodhatok.

Szeptember a PCOS elleni küzdelem hónapja!

Olvass még többet a PCOS-ről az NLCafé oldalán: 

• A nőiesség segélykiáltása – a PCO-szindróma
• Ezeknél a fotóknál semmi sem mutatja be erősebben, milyen PCOS-sel élni
• Rendszeres edzéssel a PCOS ellen