Mindössze tizenegy éves voltam, amikor lecsapott rám a természet, a lábaim között pedig megeredt a vér. A látottakat egyből összekötöttem a véggel, biztos voltam benne, hogy halálos beteg vagyok. Miután édesanyámnak sápadtan színt vallottam, ő leült, nagyot sóhajtott, és csak annyit mondott: Szegény lány! Azóta tudom, hogy a menzesz a nők sorscsapása, amit megszokni soha nem lehet, csak beletörődni. Huszonnégy évvel később sem gondolom ezt másképp, pláne nem ma, miután magamba toltam egy 600 mg hatóanyagtartalmú fájdalomcsillapítót, hogy csak picit érezzem, miképp szakad le a hasam.
Ma már tudom, a menzeszhez fűződő „viszonyomat” alapjaiban meghatározta, hogy a szűk környezetemben élő nőktől megtanultam: kár, hogy nem fiúnak születtem, akkor nem kellene menstruálni; a menzesz maga a pokol, egy átok, amibe bele kell pusztulni. Tizenegy éves fejjel jól megtanultam a leckét, még meg sem jött, nekem már előre fájt a hasam, ha pedig megjött, annyira beleéltem magam, hogy nemcsak a görcs, de a hiszti is rázott. Nem tudom, valóban ennyire pokoli volt-e a kín, egy biztos, fejben rátettem jó pár lapáttal.
Persze ma sem örülök, ha a menstrurációs app pirosba borul, de már nem élem meg tragédiaként. Harmincöt évesen az ember beletörődik, hogy ez teste része, néha pokolian örül is neki – és persze követi az önismereti könyvek áhítatos tanácsait, melyek rendre azt mantrázzák, hogy a női test egy megszentelt templom. Bár a hála érzése még nem itatta át a lelkem, azért ott sem tartok, ahol Erika (40) barátnőm, akinek annyira tele van a padlás a nőiséggel járó nyűgökkel, a fájdalmas endometriózisával, hogy fejébe vette: kipakoltatja magát, nemcsak a méhétől, de a petefészkétől is szabadulni akar. Nem érdeklik a kockázatok, a beavatkozással járó következmények, meggyőződése, hogy az ő nőiessége nem a nemi szervein múlik, és szülni sem fog csak azért, mert méhe van. Beleszólásom döntésébe nincs, ugyanakkor ráébresztett arra, mennyire ragaszkodom az összes alkatrészemhez.
