Egy betegség, amit sokan még ma is automatikusan halálosnak gondolnak. Nem rossz beszélni róla annak ellenére, hogy te – ha minden jól megy – túl vagy rajta?
Egyáltalán nem rossz, mert… mert természetes dolog. Ugyanúgy, mint bármi más, ami ér bennünket az életben. Jön, aztán csak kapkodod a fejed, hogy mi történt. Ugyanúgy beszélgetünk arról, hogy megszületett az unokánk, meghalt az anyukám: az élet részei. Szerintem nem jó az, hogy a tumoros betegség témáját az emberek vagy agyonhallgatják, vagy ha beszélnek róla, akkor az jut eszükbe, hogy ki halt meg milyen fajtájában, és hogy hogyan szenvedett. De nagyon kevés szó esik arról, hogy ki lépett át ezen, ki élte túl, ki próbálta pozitívan felfogni és folytatni az életét ugyanúgy. Vagyis… ugyanúgy nem lehet. Hiszen trauma ér mindenkit, amikor megtudja, hogy mi van. És talán pont azért, mert mindig azt hallod, hogy mindenki meghalt benne. De ez nem igaz, ma már sokkal nagyobb számban tudják ezt megállítani, mint régen, különösen a nőgyógyászati jellegű kórképek esetében.
Te először hét éve vettél észre furcsa csomót magadon.
Sokkoló volt, mert előtte nem is nagyon látott a háziorvos, szinte nem voltam betegállományban soha. Az üzemorvos pedig mindig mindent rendben talált. Aztán… valami feszült a térdhajlatomban. Hetekig figyelgettem. Nem fájt, csak mintha megdagadt volna, mint egy gyulladás vagy rándulás. Semmi komolyra nem gondoltam, hiszen ez nem is egy jellemző testtáj olyan szempontból. A háziorvostól az ortopédián át végül eljutottam az onkológiáig, de még akkor sem ijedtem meg. Úgy gondoltam, ha megnézik, az legalább biztonságot ad. Ott mondták, hogy izomdaganatról van szó.
Megijedtél?
Én nem, inkább a férjem, bár nem mutatta. Az első felesége rákban halt meg, így ez neki igazi pánikhelyzet volt.
Az orvos azt kérdezte, a jót mondja először vagy a rosszat. A rossz hír az volt, hogy a daganat rosszindulatú, a jó pedig az, hogy ezt a fajtát nagy százalékban ki tudják venni maradványok nélkül, és nem ad áttétet. Ugyanakkor bármikor, bárhol felbukkanhat újra. Megműtöttek. Ahogy az asszisztens adta be a nyugtatót, és kezdett sterilizálni, megkérdezte: „melyik melle lesz?” Hát igen, abból végeznek a legtöbbet…
Felkészültél – ahogy mondani szokták – a legrosszabbra? Vagy biztosra vetted, hogy megműtenek, mindent eltávolítanak, amit el kell, és minden rendben lesz?
Igen, úgy álltam hozzá, mint egy rutinműtéthez. Mert az orvos úgy beszélt, és persze a családtagjaim, és mindenki más a környezetemben igyekezett ezt az érzést erősíteni. Így is lett: a műtét sikeres volt, utókezelésre sem volt szükség. Ettől még persze ott marad a bizonytalanság szerintem mindenkiben, akiben egyszer rosszindulatú sejtek előfordultak, hogy vajon mikor és hol jelennek meg újra? Az ember figyeli magát folyamatosan, eleinte sűrűbben, aztán ez halványul.
Ettől kezdve jobban vigyáztál magadra?
Addig is, és azután is rendszeresen jártam szűrésekre. Például mammográfiára. Négy évig nem is történt semmi, már kezdte mindenki elfelejteni a rossz pillanatokat. Aztán egyszer csak, az egyik vizsgálat után visszahívtak telefonon. Hogy újra be kellene menni, mert lát valamit a doktornő. Akkor még reménykedik az ember. Hogy nem jó a gép, hogy talán homályos a felvétel, a doktornő nem jól látja, velem ez biztos nem történik meg… Újra megvizsgáltak, és ekkor már az orvos előttem elemezte az ultrahangképet. „Látja, ezek itt a daganatos sejtek a mellében” – mondta. „Egyértelműen rosszindulatú.”
Borzasztó érzés lehet.
Igen, de szerencsére itt is volt két jó hír: hogy nem a legagresszívabb fajtáról van szó, és hogy időben vagyunk, úgymond. Csak nekem szörnyű volt a tudat, hogy akkor most elkezdik kaszabolni a mellemet.
Még mindig nem az életedet féltetted…
Látod, ebben igazad van, valószínűleg van bennem valamiféle örök biztonságérzet, mert eddig mindig tenyerén hordott az élet. Igaz, hogy épp emiatt is ez most nagy pofon volt nekem. Hívő ember vagyok, meditálok régóta, talán emiatt a haláltól sem félek úgy. Furcsán hangzik, de velejárója az életnek. Inkább a páromat féltettem, az tartott itt, hogy neki meg kell maradnom. Nem akartam csalódást okozni… És az zakatolt bennem, hogy ha sikerül is, akkor hogyan fogok kinézni? Felemás leszek, hogyan leszek nő, leszek-e még nő egyáltalán? És hát ott volt azért a bizonytalanság is, hogy a daganat nem terjedt-e tovább – ez csak a műtét alatt derül ki.
Ki állt melletted a férjeden kívül?
Igazából senki. Nem mintha ne lenne sok rokonom és barátom, de ezt a másodikat már nem mondtam el senkinek, csak ketten tudtuk. A nagyobbik lányom gyermeket várt, a kisebbik épp szakított – kímélni akartam őket. Nehéz volt egyedül küzdeni, de nem akartam azt sem, hogy sajnáljanak, hogy mindenki másképp nézzen rám. Főleg, mert én sem tudhattam mi lesz ebből. Épp ezért készítettem egy írást a gyerekeimnek.
Végrendeletet?
Nem igazán. Vagyonom nincsen, inkább gondolatokat szeretnék rájuk hagyni. Afféle útravalót. Nekem is jól esett volna, ha anyukám ír nekem ilyet…
Emlékszel, mire gondoltál utoljára, mielőtt elaltattak?
A nevüket mantráztam egymás után, újra meg újra. A férjemét, a lányokét, az unokámét – mert akkorra már megszületett. Az jutott eszembe, ahogyan fogtam a kezemben, a szemembe nézett, és én tudtam, hogy vissza kell jönnöm a műtétről. Mert ezt üzente a szemével. Hogy szüksége van rám.
És akkor felébredtél…
Az orvos állt az ágyam felett, és azt kérdezte mosolyogva: „Most már nem izgul?” „Én nem is izgultam!” – vágtam rá. Kijöttem, és az enyém volt a világ. Azt éreztem, most újraindul minden. Boldoggá tett a tudat, hogy itt az új feladat, az unokám, és az, hogy minél tovább együtt legyünk. Most átadhatom neki mindazt, amit egykor a nagymamámtól tanultam. Ami értéket látok az életben, egy emberben. Most már hároméves, és ugyan ilyenkor még nem emlékeznek, de valami kép biztos megmarad benne. Ha pedig eljutunk a hatéves koráig, és én még mindig leszek, arra már emlékezni fog. Hogy volt egy nagyi.
Másképpen élsz most?
Valamennyire igen. Sűrítem az időmet, de inkább minőségben. Például megszabadulok olyan emberektől, helyzetektől, történésektől, amik csak viszik az energiámat, az időmet. Lett bennem egy egészséges egoizmus, ami azelőtt nem volt. Sok időt elfecséreltem mások kedvéért… Bár én mindig is olyan voltam, hogy mindennek tudok örülni, de még jobban szeretek élni most, és tudatosabban keresem az örömet szerző helyzeteket.
Nő maradtál?
Sokáig utáltam a testem a műtét után, nem tudtam tükörbe nézni. Sürgettem a korrekciós műtétet, amikor a kisebbített mellhez „hozzáigazítják” a másikat. Aztán ez megtörtént, és persze így sem lettek egyformák, de azt mondta az orvos: „nézze meg az egészséges nőket! Senkinek sem egyforma! Megnéztem, és láttam, hogy valóban. És három év elteltével ma már nem fordulok el, ha a párom meztelenül lát. A tornán, az öltözőben nyilván nem mutogatom, de már nem is takargatom. Ha valaki rákérdez, elmondom, mi történt, talán lehet ez másnak is segítség. Hogy lássák: nem kell kétségbe zuhanni, ha nem vagyunk szabályosak. Attól még ugyanolyan nő, ugyanolyan ember lehetsz, mint voltál. Ugyanaz a lelked, ugyanúgy szereted a virágokat. A lényeg nem változott… szóval nem kell ennyire ragaszkodni a testi valónkhoz. Az ember nem azonos a testével. Ez csak a körítés, ami megerősített abban, hogy sokkal fontosabb, szebb dolgok vannak az életben, amikre oda kell figyelni. És már nem kérek bocsánatot csak azért, hogy ne legyen konfliktusom valakivel. Most az én érdekem, nyugalmam, békém és teljes gyógyulásom az első. Nem élem már a gyerekeim életét helyettük, próbálok kevesebbet izgulni miattuk. És persze egészségesen étkezni, mozogni. Harminchárom sugárkezelést kaptam, kemoterápiát szerencsére nem rendeltek el.
Azt mondtad, addig tenyerén hordott a sors. Most sem haragszol rá?
Nem, és másra sem, beleértve magamat is. Nem éltem soha egészségtelenül, talán csak túlzottan stresszes voltam, de ezt manapság nehéz szabályozni. A rákbetegség semmiképp nem sorscsapás, én nem érzem annak. Lehet akár lehetőség is, hogy átformáld a mindennapjaidat. Mindenkit elérhet, mindenki lehet beteg, persze jobb lenne, ha nem kéne ilyen figyelmeztető jel ahhoz, hogy másképp éljünk.
Úgy fogalmaztál, teljes gyógyulás. Ez még nem az? Hiszen a műtét sikerült.
Orvosilag öt tünetmentes év eltelte után számít gyógyultnak bárki is. De tudod, hiába mondják majd nekem öt év után, hogy egészséges vagyok, mert mi a biztosíték arra, hogy egy napra rá, vagy előtte hárommal nem alakul ki valami, amiről még nem is tudunk. Ez a gondolat most már örökre ott van. Öt éven át egyébként hormongyógyszert kell szedni, mellékhatások lehetnek, ízületi problémák… de ezek elenyésző problémák ahhoz képest, hogy élek. Negyedévente kontrollra járok, és akit csak tudok, küldök a szűrésekre. Főleg a lányaimat, akik mindig megígérik, hogy elmennek, aztán persze elmarad. De ennél többet nem tudok tenni értük – ez már rajtuk múlik…
