Egy belvárosi kávézóban találkoztam nemrég az aliglátó Lengyel Zsófival, Székesfehérváron, ahol él, sportol és dolgozik. Mielőtt elindultam, elkezdtem bepötyögni neki egy üzenetet, aztán észbe kaptam, és inkább felhívtam. Később arra gondoltam, milyen udvariatlan vagyok, hogy nem mentem el érte a lakásához. Persze kiderült, hogy feleslegesen aggódtam: Zsófinak beszélő telefonja van, amelynek segítségével ugyanúgy kommunikál, mint bárki, aki jól lát. És a közlekedés sem probléma számára, mert ugyan bevallotta, hogy picit eltévesztette a házszámot, de aztán útba igazították, és mire odaértem, ő már bent ült a kávézóban egy asztalnál.
„Itt lakom a belvárosban, kétutcányira, és jártam már ezen a helyen, azért is javasoltam, hogy itt találkozzunk” – mondja, miután köszöntjük egymást. Elárulja, hogy csak foltokat lát, a sziluettemet érzékeli, a vonásaimat sajnos nem. Farkasvakságban és csőlátásban is szenved egyszerre. Nekem sötét hajat tippelt, ami bejött. Ő a szolid sminkjében csodálatra méltóan üde és kislányos, látszik, hogy hobbija a divat, a smink. Zsófi kezdeményezésére nemsokára elérhető lesz egy olyan sminkcsomag, amely egyszerűen használható sminkszereket tartalmaz, kifejezetten látássérültek számára. A fiatal lánynak vannak még ötletei, amelyeket szeretne megvalósítani, a kozmetikai céggel kötött megállapodását pedig talán külföldre is kiterjesztik majd. „Tudod, Lengyel Zsófi mindig nagyobbat álmodik, és ez egy egyedülálló kezdeményezés, abszolút pozitív fogadtatással.” Közben megkapjuk a rendelésünket, ő pedig vidáman elkezd mesélni magáról.
A betegségem velem született, de csak hároméves koromban vált észrevehetővé, mert akkor mutatkoztak az első igazi jelei. Észrevették, hogy ha nincs elég világos, nekimegyek dolgoknak. Vagy például átestem a szürke szőrű kutyánkon a sötétben. Az orvosok viszont nem tudták megmondani, pontosan milyen szembetegséggel kell megküzdenünk.
Négy évbe telt az egészségügynek, mire kimondták a diagnózist: retinitis pigmentosa. Hétéves voltam akkor, és még láttam a saját írásomat. Szüleim mindig megpróbálták nekem a legjobb körülményeket megteremteni, az iskolát illetően is. Magániskolába jártam egészen kilencéves koromig. De annyira stresszes lettem, úgy éreztem, nagyon lemaradok a többiektől, hogy harmadikban én döntöttem a váltás mellett. Azt kértem, írassanak át a gyengénlátók iskolájába. És ott, abban a speciális intézményben végre sikerélményeim lehettek. Kiemelkedő tanulmányi eredményeket értem el, és a sportban is tehetségesnek bizonyultam. Ezek a sikerek arra motiváltak, hogy gondoltam egy merészet, és egy két tannyelvű, integrált gimit választottam.”
Nehéz időszak kezdődött Zsófi életében. Küzdött a beilleszkedéssel. Ráadásul a látása egyre romlott. Mire eljutott az érettségiig, már csak fehér bottal tudott közlekedni. A vizsgákat pedig szóban tette le, mert már a saját kézírását sem tudta elolvasni. „Akkor, 18 évesen lettem aliglátó. Egyre többször törtem otthon a poharakat, melléöntöttem mindent, egyre feltűnőbb lett a látásom romlása. Mindamellett anyukám maximálisan önállóságra nevelt, otthon is megoldottam a házi munkát vagy bármit. A szüleim féltettek, én nem hagytam magam, ragaszkodtam hozzá, hogy egyedül közlekedhessek. Makacs voltam akkor is, amikor a továbbtanulásról kellett dönteni. Nagyon érdekelt a pszichológia, és a szokásos lengyelzsófis elhatározással csak erre a szakra jelentkeztem. Végül nem vettek fel. Pótfelvételiztem, kommunikáció-média szakra. Már a gimiben is rádióztam, vezettem műsorokat, nem állt tőlem távol ez a szakma sem. Elektronikus médiára mentem a Kodolányira, sikeresen diplomáztam. Azért elárulom, nem adtam fel véglegesen a pszichológiával kapcsolatos terveket, továbbra is érdekel ez a szakma is. A jövőben esetleg szóba jöhet egy mesterszak elvégzése például szociálpolitológia szakon.”
Zsófi másfél éve visszautasíthatatlan ajánlatot kapott Székesfehérvár polgármesterétől: munkát, sportolási lehetőséget. „Volt egy fiatal tehetségeket támogató program, amelyben Miklósa Erika volt a mentorom, tőle kaptam a lehetőséget, hogy jótékonysági rendezvényeken műsorvezető legyek. Egy ilyen eseményen ismerkedtem meg a székesfehérvári polgármesterrel, akinek az ajánlata 23 évesen hatalmas lehetőségnek tűnt. Leköltöztem Székesfehérvárra, és csatlakoztam az Alba Triatlon Sportegyesülethez, valamint már tagja vagyok a Szingo-Balaton Teamnek is. Az önkormányzattal közösen létrehoztuk a Székesfehérvári Érzékenyítő Programot, melynek a tevékenységét azóta is én koordinálom, együttműködésben a helyi civil szervezetekkel. A legújabb, novemberben induló projektünk keretében filmeket forgattunk négy, különböző sérültséggel élő gyermekkel, melyeket székesfehérvári iskolásoknak fogunk bemutatni.
Egy-egy hasonló fogyatékkal élő felnőtt is beszél még a film után a gyerekeknek a saját életéről. Én azt érzékelem, hogy itt, vidéken az emberek sokkal kevésbé mernek segíteni egy sérült gyereknek vagy felnőttnek. Nem tudják, hogyan viszonyuljanak hozzánk, azt hiszem, félnek is egy kicsit a közeledéstől. Csodabogarak vagyunk. Fővárosunkban természetes látvány egy csinos kerekes székes hölgy akár az egyik plázában, nagyon szeretném, ha ez Székesfehérváron is teljesen elfogadott látvány lenne. Számunkra fontos lenne, hogy azok az emberek, akik szívesen teszik, például a közlekedésben segítsenek nekünk. A múltkor valaki az utcán végignézte, hogy a botommal nekimegyek egy betonoszlopnak. Meg se szólalt, csak elment mellettem. Persze nekünk, fogyatékossággal élőknek és nyitottnak kell lenni az ép társaink felé. Nekem természetes, hogy ha szeretnék inni egy kávét, elsétálok, és beülök egy kávézóba. Persze néha én is izgulok, főleg, ha nem ismerem elég jól az utat.”
Zsófi korábban a szüleivel élt, akik számára nem volt egyszerű az elengedés, de amikor felajánlották neki a székesfehérvári állást, támogatták a lányukat.
Fiatal felnőttként bennem is tombolt a szabadságvágy, és voltak köztünk ellentétek, például kezdetben nem szerették volna, hogy önállóan közlekedjek Pesten a fehér bottal. Ide is örömmel jöttem, szeretek itt élni, de azért mindennap beszélek a szüleimmel. Nem mondom, hogy nem szorulok néha segítségre, de általában igyekszem, megoldok mindent.
Van, hogy a lakásomban küzdök a büdös bogarakkal, vagy előfordul, hogy elvágom az ujjam, olyankor borzasztó nagy szerencse, hogy van egy kedves szomszédom, akire számíthatok. Egyébként meg már annyira kifinomult a tapintásom, hogy sérülés nélkül is simán összeszedem a pohárszilánkokat. Általában otthonról dolgozom, de a polgármesteri hivatal nincs messze, ha kell, gond nélkül elsétálok itt a belvároson keresztül.” A közlekedést, az útvonalakat egy rehabilitációs tanár segítségével gyakorolja be az aliglátó lány. „Fix úti célokat tanulok, mint a bolt, a pályaudvar, a sportpálya vagy a munkahelyem, és gyalog közlekedem, mert itt kicsik a távolságok. Én megyek elöl, a tanár jön utánam. Egyedül a négysávos úton küzdelmes átmennem, ahol nincs hangos jelzés, de ha van is, akkor sem veszélytelen. Veszek egy nagy levegőt, és elindulok. De volt, hogy ott toporogtam tíz percen keresztül az út szélén. Tudod, csak akkor szabad kilépni az útra, ha biztos vagy magadban.”
Partnerével, Zsófival versenyen
A fiatal lány Rióba készült, a paralimpiára, amikor Székesfehérvárra költözött. Nagyon kis híja volt, de éppen lemaradt a kijutásról, ami megviselte ugyan lelkileg, de a munka, az új célok hamar kilendítették a gödörből. „Az is inspirált, hogy sokan számítanak rám, sokak számára jelentem én a példát, a motivációt. Természetesen nem adhattam fel a sportot. Rióra készülve még triatlonoztam, amit azóta felváltott a kerékpározás. Az úszásban, kerékpározásban, futásban úgynevezett guide segített. Jelenleg a parakerékpárban pedig egy pilóta ül előttem a tandemen. A jól látó segítőmmel egy duót alkotunk, ami csak teljes bizalommal, empátiával, türelemmel képes jól működni. Majdnem olyan ez, mint egy párkapcsolat. Én mindenben a segítőmre vagyok utalva, az edzőtáborban is sok mindenben támogatnia kell a sporttevékenységeken kívül. A bringán a pilóta a segítő, aki irányít, én, mint egy farmotor, tekerek hátul. Most Kapott Szonja a partnerem, remélem, sikeres lesz a közös munka, bizakodó vagyok, mert októberben megnyertük az országos bajnokságot. Jövőre lehet előkvótát szerezni Tokióba, az a cél, hogy 2020-ban ott legyünk a paralimpián.”
Még szívesen hallgatnám, de mindkettőnknek dolga van, ezért megbeszéljük, hogy hazakísérem. Útközben még megtudom, hogy Zsófinak a családalapításról is határozott elképzelései vannak. „Még harmincéves korom előtt szeretnék szülni. Ha Tokió összejön, akkor utána. Nagyon fontos nekem a család, a szüleimet is igyekszem támogatni. Gyakran látogatom őket, és szüleim is eljönnek hozzám, ha tudnak. Késői gyerek vagyok, de remélem, még sokáig számíthatunk egymásra, akkor is, ha majd anya leszek. És szeretnék olyan szülő lenni, mint ők, hogy majd később ilyen szeretetteljes kapcsolatom legyen a saját gyerekeimmel is.”
