Sok állatorvosi rendelő dolgozik együtt állatvédőkkel. Olykor mi ugrasztjuk őket az éjszaka közepén is, máskor ők kérnek kisebb-nagyobb szívességeket.
Egyik kedvenc doktor nénim sokat látott, idős és tapasztalt szakember. Apró termetével minden lében sok kanál és hihetetlenül aktív. Telefonon keres, és mesél hosszasan: ma a rendőrség kérte a segítségét, mert egy lakáshoz hívták őket, ahonnan fura szagok áradtak ki, ami fagyos december lévén sok jót nem ígért. Miután kinyitották az ajtót, szegény rendőrök halálra vált arccal hívták a doktor nénit és a mentőt egyidejűleg. A mentő a lakásban tartózkodó, szemlátomást a valóságtól rég elszakad fiatal lány számára kellett, akit azonnal a pszichiátriára szállítottak be. Az állatorvosra pedig a lakásban található, hetek óta bomló állati tetemek és az egyetlen élő kutyus elhelyezéséhez volt szükség.
Képünkön nem a mentett kutyus szerepel. Fotó: Sebastian Wallin/Wikipédia
Lilára fagyott ujjakkal tartottam a telefont, fagyoskodva toporogtam az utcán, karnyújtásnyira kedvenc kávézómtól, ám éreztem, hogy nem mehetek be, ennek a beszélgetésnek lesznek még érdekes részletei, amiket nem szeretném, hogy más is halljon. Arra voltam kíváncsi, mi szerepem lesz itt nekem. A szóban forgó egyetlen, a történteket túlélő kutya egy pinscher volt. Végig abban reménykedtem, csak meg kell neveznem azt a szervezetet, amelyik az ő mentésükre szakosodott.
Ám hamarosan kiderült, ez nem az én napom, nincs szerencsém. Állatorvos ismerősöm azt kérte tőlem, személyesen fáradjak a rendelőbe, és vegyem magamhoz a kutyát. Fáradt, elkeseredett, fagyos lehelet kíséretében szakadt ki belőlem a kérdés, miért én? „Oh, hát nem mondtam még? A pszichiátriára tartó fiatal nő, azaz a gazdi angol, neked meg olyan jó kapcsolataid vannak” – majd köszönés nélkül bontotta a vonalat.
Ez volt a holtpont, ahol hirtelen felgyorsultak az események, és sebesen pörögtek napokon át. A csepp, tenyeremben elférő kutya mérete megdöbbentett. Mérhetetlenül lefogyott, apró, reszkető kis teste a kabátom alatt utazott hazáig. A kolléganők ekkor már nagy erőkkel kerestek neki családot, mert mindannyian tudtuk: én erre a feladatra alkalmatlan vagyok.
Számomra lehetetlen dolog, hogy mindig a lábam alá nézzek, s a székek, asztalok alatt keressek egy kutyát. Keserves nyomozás után – és vélhetőleg nagyon sok szabályt megsértve a rendőrségen – mégis sikerült megtudni a pszichiátriára beszállított, korombeli lány nevét és személyes adatait.
A kolléganőm az, akinek igazán jó kapcsolatai vannak Angliával, és kétségbeesésében, segítő szándéktól vezérelve egy ismert közösségi oldalra elhelyezte a nagyszerű és találékony szövegét angolul. „Oddingtonban keresek valaki ott élőt, magánjellegű szívességet szeretnék kérni!”
Milyen a sors? A helyi rendőr felesége olvasta először az üzenetet, ő vette fel vele a kapcsolatot. Kolléganőm interneten keresztül a rendőr férjjel beszélhette meg, kinek a családját is keresi kint, megadta a hölgy pontos adatait és még egy fotót is róla. Hamarosan jött a hír, hogy Suzyról öt éve nem tud semmit a családja, és a boldogságtól majdnem sokkosak. Karácsony előtt egy héttel égi jelnek tekintették, hogy a lányuk, ha lélekben nem is, de testben egészségesen, ha a távolból is és közvetítőn keresztül, de ismét a látókörükbe került.
Leírhatatlan boldogság lehet egy szülőnek ennyi év után megtudni azt, hogy a gyereke él. A kolléganőmet nem kell félteni, ő is elképesztő megoldókulcsokkal dolgozik. Annak ellenére, hogy velem együtt állatokat és elsősorban kutyákat ment, mindenféle karácsonyi előkészületeket félre tolva, hét hónapos terhesen, hatalmas nagy pocakkal nekiindult a pszichiátriai osztály felkeresésének.
Itt ismét néhány szabályt és protokollt felrúgva addig nyúzta a kezelőorvost, míg ki nem derítette, milyen gyógyszerek mellett, milyen feltételek és körülmények közepette hagyhatja el Suzy az intézményt. Míg a szülők konzuli utazási engedélyt intéztek Angliában – hiszen útlevélnek se híre, se hamva nem volt – és repülőjegyet vadásztak az interneten, a kolléganő fogkefét, fogkrémet, tiszta ruhát vásárolt az angol betegnek, közben a reptérrel, az orvosokkal kórlapokat, gyógyszereket és utaztatási kritériumokat egyeztetett két nyelven.
Kolléganőm fantasztikus teljesítményt nyújtott. Szenteste előtt egy nappal saját rúzsával még halovány pírt rajzolt Suzy szájára a kórház kapujában, és már vitte is a reptérre. Azt kell gondolnom, a ránk bízott feladatot teljesítettük, és abban az évben a karácsony legemlékezetesebb pillanata az angol beteg volt. Suzy családja pedig tényleg nagy ajándékot kapott a lányuk személyében, akiről már öt éve azt sem tudták, él-e egyáltalán.
