„Volt, aki már egy óra után csomagolt” – Ilyen a „rehab” belülről

Intenzív élmények

Miért ne lehetne akár illatosan delirálni, futott át az agyamon, amikor elhangzott az ítélet: „Az úr legyen szíves és vigye magával a parfümöt is.”

A helyszín az intenzív osztály, az úr pedig a volt férjem. Ő hívott mentőt, és ő is kísért be a kórházba.

Nem emlékszem, hogy korábban valaha is éreztem halálfélelmet. Akkor és ott éreztem. Nem az állapotom volt oly kétségbeejtő, hanem a környezet. Pedig dolgoztam kórházban, nem az ismeretlentől rettegtem. De ahogyan minden saját ruhámtól, holmimtól meg kellett válnom, úgy éreztem, hogy itt most mindennek vége lehet, hogy megsemmisülök, tehetetlen vagyok. Amikor a volt férjemet megkérték, hogy azt az apró gyűrűt szintén vegye magához, amelyet a kislányomtól kaptam, és amelyet még sohasem húztam le a kisujjamról, láttam, hogy ő is meg van rendülve. Később egy közös barátnőnknek elmesélte, hogy sem a mentőautóban, sem a kórház kapujában, sem az intenzív kórtermet meglátva nem volt rossz érzése, de az, hogy e gyűrűcskétől is megfosztottak, az kiborította. Nem is tiltakozott, amikor megpusziltam, és a fülébe sírtam, ne hagyjon itt megdögleni.

Segítséget kérek, bár tudom, hogy ez itt egy kegyetlen világ

– ezt már az ügyeletes orvosnak mondtam, aki felvett a pszichiátriához tartozó intenzív részlegre. „Ezt most miért mondja?” – kérdezte a pszichiáter, nem csak csodálkozott, érezhetően meg is volt bántva. Mire előadtam, hogy öt évig voltam ápolónő egy férfi zárt elmeosztályon az egyetem előtt. A volt férjem mentette meg a helyzetet azzal, hogy gyorsan hozzáfűzte, mindannyian tudjuk, azok más idők voltak. Ebben maradtunk. És megtudtam, hogy nem intenzív osztályon fekszem, hanem csak szubintenzív őrzőben. Kösz…

Egyébként valóban nem kegyetlen világ, sőt, emberséges és szakszerű, ahogyan kiderült a két nap alatt, amelyet többnyire szunyókálva töltöttem itt egy infúziós állvány árnyékában, érthetően a kűr után, amely megelőzte őrzésemet: tíz napot faltól falig ittam, evés nélkül. Miután a várakozás ellenére mégsem deliráltam, azaz nem voltak elvonási tüneteim, nem hallucináltam lila egereket sem, áthelyeztek az ugrálóvárba, ahogyan a helyi szleng nevezi a pszichiátriai osztályt.

Élet az ugrálóvárban

Itt sem sokáig maradhattam, nem lévén pszichotikus tünetem. Így részt vettem egy úgynevezett addiktológiai interjún, azaz egy beszélgetésen leendő kezelőorvosommal, mielőtt továbbvándoroltam az ő osztályára. Kávéval kínált, és biztatott, nyugodtan gyújtsak rá a szobájában. Jó hangulatban, bizalomteljesen telt az egy óra, de megértettem, nagy a baj. És azt szintén, hogy hiába ismerek magam is nálam komolyabb versenyzőket az etiles pályán, intézményes és hosszú addiktológiai terápia segíthet rajtam.

Friss levegőhöz jutnak (Fotó: MTI)

De még volt pár napom a pszichiátrián, míg felszabadult egy ágy az új otthonomban, a függők Mekkájában. Addig is eljártam az ottani csoportfoglalkozásokra, angol nyelven életútinterjút adtam egy londoni rezidensnek, sőt, be is segíthettem az osztályon folyó munkába. Egy nőt, aki még hadilábon állt az időben és a térben való tájékozódással, elkísértem bőrgyógyászati konzíliumra. Egyetlen beteghordónk ugyanis ezzel egy időben vitt egy másik pácienst vizsgálatra, tolószékben. Azért annak örültem, hogy nem nekem kellett kerekesszékkel rodeóznom a kórház parkjában, leginkább betegtársaim érdekében. A főnővér amúgy azzal bízta rám a feladatot, hogy én vagyok az osztályon a legokosabb. Gondoltam is, ajaj, ahol én vagyok a fáklya… A hosszú várakozás alatt összebarátkoztunk a nővel, aki minduntalan megkérdezte, hogy milyen nap van, hiába próbáltam meggyőzni, hogy most nem erről lesz szó, bőrpanaszait fogják megvizsgálni, mindhiába. Addig ugyanis minden fehér köpenyes, aki csak felbukkant ágyánál, arról faggatta, milyen évet, hónapot és napot írunk, tulajdonképpen érthető is volt a bizalmatlansága.

Kétszemélyes rajongótábor

Eljött a nap, amikor áthelyeztek az addiktológiai osztályra, ami annyit jelentett, hogy a kórház egyik csücskéből átsétáltam a másikba. A volt férjem kísért el, kezelőorvosom őt is beinvitálta szobájába. Gyermekeim édesapja a beszélgetést e szavakkal nyitotta: „Mi, Ingriddel nem vagyunk jóban.” A doki azóta is, pedig eltelt három hónap, ha szóba kerül exférjem, kajánul mindig hozzáfűzi, akivel nincsenek jóban…, miközben azt is elismeri, hogy szétvert életem egykori szereplői közül ő az egyetlen, aki segít nekem. Egyébként volt férjem a kórelőzmény felvételét úgy értelmezte, hogy teljes bűnlajstromomat az orvos elé kell tárnia. Bár viselt dolgaimnak valóban szép sora gyűlt össze az évek alatt, dőreség azt képzelni, hogy egy addiktológusnak lehet olyat mondani, amit ő ne tudna egy még cifrább történettel letromfolni. Egy barátom mindezt így kommentálta,

ha mindazokat addiktológiára utalnák, akiknek van legalább egy elképesztő berúgásos sztorijuk, minimum a fél ország itt tolongana.

Én csak egyszer szólaltam meg a beszélgetés alatt: „Hadd mondjak valami rosszat én is róla (már mint az exemről), karácsonykor dobott ki.” Mire a doki ennyit mondott: „Az szép.” Majd hozzátette, a szobám, sajnos, nem a tengerpartra, hanem a medencére néz, de az ebédet, akárcsak a pszichiátriára, ide is a Gundelből hozzák…

Amúgy szobám egy kétágyas, úgynevezett VIP-szoba, az étrendem pedig továbbra is egy ilyen-olyan mentes diéta, szóval a hotelszolgáltatásokra sem lehet panaszom. De új rezidenciám legnagyobb ajándéka kétségkívül szobatársam, akit a doki személyesen mutatott be. Mariann telt alkatát meghazudtoló fürgeségével és betegségét meghazudtoló jó kedélyével, no meg állandó takarítási kényszerével, művirágaival és Szűz Mária-oltárával bearanyozza minden együtt töltött napunkat. Mulatós cigányzenére kelünk-fekszünk, még ezt is imádom. Mariann nem túlzott, amikor egy nagyviziten így fogalmazott, „úgy vagyunk itt mi Ingriddel, mint a testvérek”. Valóban, mint egy megértő nővér, akkor kérdez, amikor kell, és azt, amit kell. Cserébe én szerelmes leveleit korrektúrázom, nehogy helyesírási hiba maradjon az édes szavakban. Őt szintén az én dokim kezeli, így együtt rajongunk érte. Egyek vagyunk ebben is.

„Magunknak készítünk heti és napi órarendet. Ez is a terápia része, hiszen egy függőnek a rendszeresség és a tervezés hiányzik az univerzumából.” (Fotó: MTI)

Vesztegzár az addiktológián

Az addiktológiai osztály szabályait, vagy ahogyan itt nevezik őket, kereteit, a terápiás szerződésemben tanulmányoztam. Merthogy itt minden beteggel, vagy ahogyan itt neveznek bennünket, klienssel szerződést kötnek. (Amúgy élvezettel és gyorsan tanulok addiktológiaiul, azaz az itteni, egyedi kifejezéseket.) Mindannyian önként vállaljuk itt a kezelést, és ezzel azt is, hogy betartjuk a kereteket. A szabályok nem bonyolultak, betarthatóak, megszegésük azonban a terápia azonnali befejezését jelenti, azaz pakolást és távozást az osztályról. Úgy működik ez itt, mint az amerikai tengerészgyalogosok kiképzése, reményünk és rettegésünk tárgya a hazabocsátás. Reméljük, hogy mihamarabb, felépülve lépünk ki a kapun, és rettegünk, hogy keretszegés miatt idő előtt kapjuk kézhez zárójelentésünket.

„Beb….ni és b…ni tilos”, szoktuk összefoglalni a legfontosabb szabályokat. Azaz alkoholt, bármilyen drogot behozni, annak hatása alatt visszaérkezni kimenőről, pláne azt kínálni vagy árulni az osztályon, keretszegés. Ahogyan ellenkező nemű klienstárs szobájában, pláne annak ágyában tartózkodni, szintén.

Pályafutásom alatt mindenre volt példa. Amúgy a terápia önként befejezésére is van lehetőség, azaz a kliens besokall, és maga dönt a csomagolás mellett. Ez sem ritka. A rekord „felépülés” egy óra volt, amit láttam, klienstársunk ennyit töltött az osztályon, majd az éppen csak kirakott fogkeféjét visszacsúsztatta a bőröndjébe. Mint mondta, most jutott eszébe egy halaszthatatlan elintéznivalója, hát elindult intézkedni.

Azt szintén vállaljuk, hogy a kezelés első tizennégy napján nem hagyjuk el az osztályt, még a kórház parkjába sem lépünk ki. Izoláció, ez a hivatalos neve, én vesztegzárnak hívom. Nem viseltem olyan nehezen, mint vártam. Bár a két hétvége bitang hosszú volt. Ekkor éreztem rá igazán a sittes életérzésre. Az idődet a kávé és a cigaretta tagolja. Nyúzod is egész nap a kávéautomatát, és pöfékelsz, mint a gyárkémény. Kávé és cigi, ezek a helyi valuták, pénzzel itt semmire sem mész. Mindenki próbál ilyenkor egyéni túlélési stratégiát találni. Én napoztam és olvastam, napi 14 órában. Az osztályhoz tartozik egy lezárt, kőfallal körbekerített udvarrész, én itt adtam elő mutatványomat: negyven fokban, a tűző napon ültem, kezemben egy klasszikussal, a többiek pedig az árnyékból néztek. Azt hiszem, jövőre fellépek ezzel a számmal a cirkuszban. Egyébként életemben még sohasem voltam ilyen napbarnított, jókat mulatunk azon, hogy senki sem hiszi el nekem, nem egy tengeri jachton szereztem a színem, hanem egy kórházba zárva. A volt férjem mindkét héten meglátogatott, amúgy a pszichiátrián szintén, és itt is többször, és bevásárol nekem a lista alapján, melyet e-mailben küldök neki. Ilyenkor beszélgetünk, egy ízben megjegyezte, nem szeretne látogatni. Mondta ezt, amikor éppen látogatóban ült nálam… Már nem is erőlködtem, hogy megértsem. Amikor mindezt elmeséltem a dokinak, ő így reflektált: „Valóban, egy kicsit ellentmondásosak lehetnek az érzelmei.”

Egymás poharában

A vesztegzár napjaiban úgy gondoltam a kórház parkjára, mint a korlátlan szabadság édenkertjére, pedig onnan sem lehet az utcára kijutni, csak pecsétes papírral, azaz a kezelőorvos által aláírt és lestemplizett eltávozási engedéllyel. A doki még a legelső találkozásunk alkalmával mondta, a vesztegzár után, ha nem ugrálok, bármikor elenged kimenőre. Így is lett, én nem ugrálok, ő elenged minden hétvégén, sőt, mostanában hét közben is.

Az izoláció tizennégy napja a világirodalom újraolvasása és a végtelenített napfürdőzés mellett egy sokkal fontosabb ajándékot is hozott, ekkor érkeztem meg igazán az osztályra, és ekkor döntöttem el szívből, akarom ezt a terápiát. Lám, gondoltam, csak tudott valamit, aki ezt az elzárást kiagyalta.

Önkéntes kényszergyógykezelés (Fotó: MTI)

Eközben elkezdődtek a csoportterápiák, a foglalkozások egymásra épülnek, mostanra annyira járok, hogy tuti, az Egyesült Államok elnökének sincsen jobban betáblázva az ideje. Magunknak készítünk heti és napi órarendet. Ez is a terápia része, hiszen egy függőnek a rendszeresség és a tervezés hiányzik az univerzumából. Egy klienstársam mesélte, sokáig úgy érezte, felépülése a „nappal ébren vagyunk, éjszaka alszunk” projekten fog elbukni. A csoportokat valamennyien látogatjuk, alkohol-, drog-, gyógyszer-, szerencsejáték-, internet-, társfüggők egyaránt.

Mert a választott szer vagy a viselkedési függőség nagyon változatos lehet, de a függő gondolkodás egy.

És ugyanarra a betegségre ugyanaz a gyógyír, tanultuk meg ezt is, sok más mellett. Ám az, hogy igen sokat tudunk meg itt a szenvedélybetegség mibenlétéről, akár csapda is lehet, ha azt hisszük, a sok okosság a tarsolyunkban megvéd minket a visszaeséstől. Ahogyan a doki szokta mondani, a meccset nem az öltözőben, hanem a pályán játsszák.

Mi pedig melegítünk a meccsre, már reggel nyolctól. Ekkor van a Napindító csoport, nemcsak az itt elhangzók miatt érdekes ez, hanem a műfaja miatt is. Egy klienstársunk, mindennap más, hoz egy nyitó gondolatot, arról osztjuk meg egymással véleményünket, a terápiás team egyetlen tagja nincs olyankor ott. Jól mutatja ez, hogy gyógyulásunk egymás nélkül elképzelhetetlen. Mert hiába együttérző a családtag, hiába csúcs felkészült az osztály személyzete, amikor például arról mesélek, hogy anno stopperórával mértem, mikor ihatom meg a következő pohár pezsgőmet, hogy a palack elalvásig kitartson, no, ezt csak egy másik függő értheti meg.

Függőségem Isten ajándéka

És éppen ezért osztjuk meg itt történeteinket egymással félelem és szégyenérzet nélkül, és ugyanezért tudunk könnycsordultig együtt röhögni akár egyetlen elejtett szón is. Pedig ahányan vagyunk, annyiféle terhet hoztunk el ide, de van egy közös, a szenvedélybetegségünk. Melyet egyébként az egyik terapeutánk Isten legnagyobb ajándékának tart. Amikor ezt először hallottuk, mondtuk is egymásnak, oké, nem tudjuk, addiktológiai konzultánsunk mivel lőtte be magát, de mi is kérünk abból. Miután azonban kifejtette, hogy függőségünk és annak letevése esély az újrakezdésre, az újjászületésre, megértettük. Azt is állítja, a legnagyobb függőség ma a fogyasztási kényszer, és a legveszélyesebb díler a fogyasztói társadalom, ám mindannak révén, amit a terápia során mi megtanulunk, azon kevesek közé tartozhatunk, akik ettől meg tudják védeni magukat. Azért azt se hittem volna, amikor ide beléptem, hogy lesz valami, amiért majd irigyelhetnek.

Ahogyan az előbb említett gondolatmenet is illusztrálja, az ezen az osztályon gyógyítók nem osztják a hétköznapi gondolkodás hiedelmeit és előítéleteit. Sűrűn mondogatják például, hogy az a vélekedés, mely szerint a szer letevése csak akarat kérdése, egyszerűen butaság. Állítják, olyan óriási akaraterővel és találékonysággal, mellyel a függő bármi áron hozzájut a szeréhez, nemfüggőknél lehetetlen találkozni. Annyi a dolgunk, hogy ezt az erőt és kreativitást jó irányba fordítsuk. Hát ezen dolgozom én három hónapja. És hogy meddig? Egy életen át.

Lejegyezte: Szekeres P. Mónika