„Retinoblastoma, így hangzott a végzetes orvosi vélemény, amit a szüleim sokszor felidéztek nekem. Kétéves koromra már akkora volt a daganat a szememben, hogy kifelé tolta a pupillámat” – idézi fel a fájó múltat Gábor. Szembetegségére mindössze az időnként oldalra húzó tekintetéből meg az óriásira nagyított kijelzőből következtethetnék, de egyébként fel sem tűnne. A szemideghártya-daganat egy gyorsan terjedő gyermekkori genetikai szembetegség, amit Gábornál a kisgyermekkori kancsalsága miatt vettek észre. Szerencsére a szülei időben orvoshoz vitték, nem elégedtek meg annyival, hogy majd kinövi a gyerek. „Az volt a gyanús a doktornak, hogy kifelé kancsítottam, és nem befelé, mint ahogyan az – ha jól tudom – a gyermekkori kancsalságra jellemző lett volna”– meséli Gábor.
Budapestről egészen Debrecenig mentek egy jó szemspecialistáért. Dr. Berta András műtötte meg akkor a kisfiút, mai napig is ő az orvosa. A bal szemgolyót el kellett távolítani és egy porcelán alapra, valósághűre festett szemgolyót kapott. Ahogy növekedett Gábor koponyája, úgy cserélték évente ezt a porcelán szemgolyót . A jobb szemét részben tudták csak menteni, kevés működő látóidege maradt. „Sugárzó lapocskát tettek a szemgolyó mögé, ami a daganat terjedését meg tudta állítani” – magyarázza Gábor. Így éleslátással 11 százaléknyit lát a világból. „Arcformát igen, de konkrét arcvonást már nem, a velem szemben ülő szemszínét sem látom. Tájékozódni a körvonalakból tudok. Balra térlátásom egyáltalán nincs, ezért nem lehet jogosítványom sem” – teszi hozzá.
Gábor a kezét melegíti az edzés előtt (Fotó: Hernád Géza)
Fehér botot is ajánlottak, de nem kellett, mert tudok anélkül is közlekedni.
Szülei azt sem akarták, hogy a vakok iskolájába járjon, hiszen korán felfedezték, hogy a gyerekük a kiesett látást remekül tudja kompenzálni. Anyukája egyébként óvónő volt, és otthon maradt gyesen Gábor tizennégy éves koráig. „Rengeteget foglalkozott velem édesanyám, folyton énekeltünk, verseket tanultunk, sokat köszönhetek neki” – idézi fel Gábor elérzékenyülve anyukáját. Később még egy fiú született, aki már egészséges volt. A szükséges anyagi hátteret a családnak az apa biztosította, aki bútorkárpitosként dolgozott.
Az otthoni fejlesztéseknek köszönhetően a kezdeti speciális osztályt elhagyva Gábor már normál iskolában folytathatta a tanulmányait. Itt is hamar kiderült, hogy a kisfiú akaratereje, memóriája, hallása és tájékozódóképessége átlagon felüli. Olvasáshoz folyamatosan kézi nagyítót használt, amitől megfájdult a feje. „Szerencsére nagyon gyorsan tanulok, egy átolvasás elég volt, és már tudtam is a leckét” – mondja. Az iskolában a kihívást mindössze az iskolatársak piszkálódása jelentette: „Társaim sokszor beszóltak, hogy kancsal, bandzsa vagyok, ez rossz érzés volt” – meséli Gábor. Ezért nagyon visszahúzódó lett. A gimnáziumnak örült, ott már nem csak ő volt más. A fogyatékkal élő osztálytársait is észrevétlenül integrálták az osztályközösségbe.
Kerekesszékes, epilepsziás és egy lyukas szívvel élő osztálytársam is volt. Az osztályfőnökünknek köszönhetően nem is éreztük, hogy velünk bármi baj lett volna
– fűzi hozzá. Itt már lettek barátai is, de mint mondja, sajnos buliba mégsem hívták el őt, pedig nagyon vágyott rá. Kitűnő érettségi után az Óbudai Egyetemre vették fel, a Keleti Károly Gazdasági Karra.
Szülei azt sem akarták, hogy a vakok iskolájába járjon, hiszen korán felfedezték, hogy a gyerekük a kiesett látást remekül tudja kompenzálni (Fotó: Hernád Géza)
„Na, a főiskolán már bulizni is elhívtak a csoporttársaim, kinyíltam, lett önbizalmam” – idézi fel mosolyogva élete legboldogabb korszakát Gábor. Ekkoriban szeretett bele a hiphoptáncba és a break táncstílusba. Talált egy táncstúdiót, ahol elfogadták. Laza cuccokban járt, mint a táncos kortársai, aztán később ő lett a táncparkett „ördöge”. A gátlásossága elmúlt, és végre élvezte az életét. Egyre jobb lett hiphopban, versenyekre járt. „A táncos freestyle-os közeg nem nagy jövőt jósolt nekem, elég magas is voltam, a végtagjaim esetlenül mozogtak, és azt is látták, hogy valami baj van a szememmel, de hogy mi, azt nem tudták pontosan. Sokan el sem tudták képzelni, hogyan tudok breakelni, pörögni a földön, és bemérni a talajt, mikor azt nem is látom. De a közönség arcát se láttam, így nem volt bennem semmi lámpaláz. Annyira befelé tudtam koncentrálni, hogy szinte az extázis állapotába kerültem. Totál ki tudtam kapcsolni, sokszor nem is emlékeztem, hogy mit is csináltam a színpadon, csak arra, hogy nagyon boldog vagyok” – meséli Gábor.
A már korábban említett kivételes hallása, ritmusérzéke és tájékozódóképessége segítette abban, hogy felvegye a versenyt bárkivel. Hamarosan a táncosvilág is elismerte, számos hazai és nemzetközi versenyen díjnyertes lett. A tanulmányi átlaga a főiskolán 3,8-ra esett vissza, de azt mondja, hogy ez megérte neki. A szülei is elfogadták a változást, hiszen látták, hogy végre jól érzi magát a bőrében.
A tánchoz állóképességre volt szüksége, ezért sportolni kezdett. „Futásba és erőnléti, ügyességi, ún. boot camp edzésekbe vetettem bele magam, ami a katonai kiképzéshez hasonlít. Elkezdtem terep-akadályfutásokra is, ún. Spartan Race-ra nevezni (ami szintén a katonai kiképzésre hasonlító akadályfutó verseny). Képes vagyok saras, mocsaras terepen szenvedni órákig, és sokszor nem tudom előre, hogy mikor jön szembe egy faág, amit nem látok” – magyarázza lelkesen. A versenyzők szögesdrót alatt kúsznak, patakban futnak, homokzsákot cipelnek fel a hegyekbe, és mindeközben még egy dárdát is célra kell dobniuk. „A rossz látásom miatt nem vagyok eltiltva ezekről a versenyekről, aláírok egy felelősségnyilatkozatot, és onnantól kezdve már csak rám van bízva, hogy mit vállalok be” – teszi hozzá. Eddig nem volt nagy balesete, csak pár kisebb. „Egyszer nem vettem észre, hogy az egyik akadályból kiállt egy vascső, teljes erőből belefutottam, de szerencsére nem tört el semmim, csak nagyon csúnyán lehorzsoltam a lábam.” Ezekre a brutál futásokra edzeni kell, Gábor egy speciálisan berendezett edzőteremben készül fel a kihívásokra. A Ninja Warrior Hungary ügyességi vetélkedőbe is jelentkezett, amely az egyik kereskedelmi csatornán megy, és egyre népszerűbb sportnak számít idehaza is.
„A rossz látásom miatt nem vagyok eltiltva ezekről a versenyekről, aláírok egy felelősségnyilatkozatot, és onnantól kezdve már csak rám van bízva, hogy mit vállalok be”
„Anyukám betegségét nem akartam tudomásul venni, másfél évig kellett otthon ápolni. Sajnos két éve hunyt el szegénykém mellékvesekéreg-daganatban 54 évesen. Elveszítettem a talajt a lábam alól, három-négy hónap mélyrepülés következett az életemben, semmi sem érdekelt.
Akkor egy párkapcsolat mentett meg, a barátnőmnek köszönhetem, hogy talpra tudtam újra állni. Végül nem lett tartós kapcsolatunk, azóta is keresem a nagy őt. Az ismerkedésben még mindig nem vagyok merész.”
„Sokan csodálkoznak, hogy hogyan tudom megcsinálni mindezt. Én csak a bennem lévő lehetőségekre koncentrálok, és nem az akadályaimra vagy a fogyatékosságomra. Szó szerint le akarom küzdeni magam, ez hajt előre!” – összegzi motivációját Gábor. Két éve lett egy új munkája egy multinacionális cégnél. Ott sem kért különleges bánásmódot, mindössze csak annyit, hogy közelebb lehessen a monitor a szeméhez. A tánc már visszaszorult az életében, mert a társai is már inkább a karrierre, családra koncentrálnak. Gábor tánc híján most a sportnak él.
Elvégzett egy fitneszinstruktori képzést is, teremedző lett. „A felvételin elmondtam, hogy mi a helyzet a szememmel, de ez mégsem lett akadály szerencsére” – magyarázza. Ennyivel nem érte be Gábor, személyiedző-képzésbe is belevágott. „Célom, hogy majd fogyatékkal élő sorstársakat is eddzek, ne csak egészséges sportolni vágyókat. Most éppen egy látássérült lánnyal tréningezünk, aki még nálam is gyengébben lát. Ő is szeretne Spartan Race-kihíváson indulni. Az öcsémmel készítjük fel, és azt tervezzük, hogy le is futjuk vele a távot – meséli lelkesen Gábor. Nagyon fontos lett nekem, hogy a saját történetemen keresztül tudjam motiválni az embereket. Mert ha én le tudom győzni az akadályokat, akkor másnak is menni fog. Végül már csak annyit üzennék mindenkinek, hogy bátran merjenek kilépni a komfortzónájukból, váltsák valóra legmerészebb álmaikat is. Higgyenek magukban, és legyen céljuk, ennyi az egész!”
