Az egész 2012 nyarán kezdődött. Katalinnak ekkor tűnt fel, hogy valamivel nehezebben veszi a levegőt, mint szokta. Azt meséli, akkor még egyáltalán nem aggasztották a tünetek. „50 éves koromig szinte sosem voltam beteg. Kórházba is csak a szülés miatt jártam” – mondja, majd hozzáteszi, a rátörő légszomjat akkor a hőségre fogta, és a kivizsgálásra is a háziorvosa vette rá, miután feltűnt neki, hogy az asszony egy levegővel szinte egy mondatot sem tud befejezni.
„Vérvétel következett, ami kimutatta, hogy vashiányom van” – emlékszik vissza a következő állomásra Katalin, akinél a vizsgálat után azonnal megkezdték a vaspótlást. Teljesen eredménytelenül. Mivel a tünetei a kezelés hatására csak rosszabbodtak, Katalin háziorvosa még alaposabb kivizsgálást javasolt.
Négy hónap alatt három műtét
A háziorvos által javasolt kivizsgálássorozat a tüdőgondozóval kezdődött. „És itt rögtön meg is álltunk.” Katalin tüdején ugyanis a vizsgálatok egy 6x5x3,5 centis foltot mutattak, az orvosok pedig biztosak voltak benne, hogy ez felelős a tüneteiért. Először biopszia, majd az értékelhetetlen eredmények miatt, feltáró műtét következett: az asszonynak a jobb lapockáját vágták fel, ezután derült ki, hogy nyirokcsomódaganata van.
„Hozzá volt nőve a nagy vérkörhöz, ezért eltávolítani nem lehetett. Az orvosok csak kicsinyíteni tudták. Az csak később, az újabb vizsgálatok után derült ki, hogy a daganat tüdőeredetű” – emlékszik vissza Katalin, akit a diagnózist követően négy hónap alatt háromszor operáltak.
Eközben kiderült az is, hogy a daganat nemcsak a nyirokcsomóba adott áttétet, hanem az agyba is. Katalinnak a kezelőorvosa javasolta, hogy kezdje meg a hagyományos kezelést – a kemoterápiát és a sugárkezelést –, ám emellett felajánlotta neki egy molekuláris diagnosztikai vizsgálaton alapuló kísérleti kezelés lehetőségét is.
Malagáig ment a betegségét kezelő gyógyszerért
Ez a bizonyos kísérleti kezelés, amit Katalinnak javasoltak, egy olyan, személyre szabott daganatellenes terápia, melynek keretében a daganatot egy speciális gyógyszerrel kezelik, amit kifejezetten arra a génmutációra kísérleteztek ki, ami Katalin szervezetét is megtámadta. Ez a gyógyszer három európai kórházban állt rendelkezésre: Németországban, Olaszországban és Spanyolországban. Végül, miután alaposan átnézték a leleteit, Katalin esetét egy spanyol kórház vállalta.
Katalinnak két hete volt felkészülni, miután eldöntötte, hogy belevág a kísérleti kezelésbe és vállalja a külföldi utat. „Végül teljesen egyedül vágtam neki Malagának: a férjem dolgozott, a lányaim pedig a saját életüket építették. Igazából nem is voltak tisztában az állapotom súlyosságával, mert nem mondtam el nekik. Nem akartam őket terhelni.”
Három hosszú nap és két, még hosszabb éjjel utazott Katalin, hogy aztán épp a szieszta kellős közepén érkezzen meg Malagába. És ez sem tántoríthatta el. Bár egy hangot sem beszélt spanyolul, így is sikerült megértetnie magát a városban: „Kézzel-lábbal beszélgettem velük, de szerencsére értették” – mondja nevetve. Ezt követően egy napig volt csak egyedül, utána megérkezett hozzá a magyar koordinátor, Júlia, aki onnantól kezdve rendezte az ügyeit, és kísérte, kíséri azóta is. „El is neveztem őt a Pótanyukámnak.”
„Az első hónap után haza akartam jönni, meghalni”
Bár úgy tűnt, Katalinnal most már minden rendben lesz, a küzdelem oroszlánrésze még hátra volt. „Egy hónapig borzasztóan éreztem magam a kapott készítménytől. Hánytam, hasmenésem volt, akkor úgy gondoltam, és ezt őszintén meg is mondtam a kinti kezelőorvosomnak, hogy most már hazamegyek Magyarországra, hogy mégis inkább itt haljak meg” – emlékszik vissza.
Kezelőorvosa szerencsére nem hagyta ennyiben a dolgot. „Szigorú ember volt, aki nagyon a szívén viselte a gyógyulásomat, ezért mikor elé álltam a kívánságommal, arra kért, hogy gondoljam át a dolgot. Aztán emlékeztetett arra is, hogy még egy ilyen lehetőségem talán nem lesz az életben.” Katalin biztos benne, hogy orvosa ezzel a kijelentésével nem megijeszteni akarta, csupán szerette volna, ha nem adja fel a reményt, hogy igenis meggyógyulhat.
A terápia az eredeti tervek szerint hat hónapig tartott volna, ám Katalin állapota ezután olyan látványosan és gyorsan javult, hogy négy hónappal később hazaengedték. „Emlékszem, mikor először találkoztam az orvosommal, viccesen megjegyezte, hogy előbb-utóbb ez a város lesz a második otthonom. Akkor magamban azt válaszoltam neki, hogy: kizárt dolog. És tessék, néhány hónappal és 57 látogatással később be kell látnom, hogy igaza volt.”
Katalin leletei azóta is tökéletesek, az orvosok pedig a csodájára járnak a gyógyulásának. Még szigorú orvosától is csillagos tízest kap az eredményeire, amihez Katalin szerint a gyógyszer mellett óriási hit és kitartás is kellett. „Idén szeptemberben kiderült az is, hogy már nem kell 28 naponta megjelennem a kórházban kontrollra és a havi gyógyszeradagomért. Elég lesz háromhavonta is” – mondja Katalin, akinek most már hiányzik Malaga és alig várja, hogy még ebben a hónapban visszatérjen oda.
„A daganatos betegek legtöbbször csak megijesztve vannak”
Katalin Malagába érkezése után, Júlia biztatására kezdett naplót vezetni. Ebbe mindent lejegyzett, ami a kezelés alatt történt vele. De nem csak azt. Írt a városról is, a helyi eseményekről, arról, hogy mit érez, és mit gondol. „Egyedül voltam kinn, és szükségem volt rá, hogy a gondolataimat, ha mással nem, legalább magammal megosszam” – meséli az anya, aki családjával napi szinten tartotta a kapcsolatot e-mailen és telefonon.
Gyógyulását követően Katalin úgy döntött a naplójából könyv lesz. „Szerettem volna, ha van egy könyv, amiből a hozzám hasonló betegek tanulhatnak. Hogy ha lenne egy útmutatójuk, ami hatására megváltozik az életszemléletük” – árulja el, majd hozzáteszi a gyógyulástörténethez nem csak a naplóját, de onkológus szakorvosok véleményét is kikérte.
A daganatos betegek az esetek egy jelentős részében csak megijesztve vannak, fontosnak gondoltam, hogy legyen valami, ami erőt és hitet, pozitív példát ad nekik, hogy ebből a betegségből igenis meg lehet gyógyulni.