A mellrákkal küzdő fiatal, brit nő, Chris, akinek vezetéknevét saját kérésére nem hozták nyilvánosságra, aznap épp kemoterápiáról sietett volna haza. Azt mondja, csak beült a kocsijába, elfordította a kulcsot, sebességbe tette az autót, és indult. Hátra se nézett, annyira lefoglalták a gondolatai. „Későn vettem észre, hogy van mögöttem valaki, nekitolattam.”
A helyzetet súlyosbította, hogy aznap hóvihar volt, Chris telefonja pedig teljesen lemerült. „Azt hiszem, ez volt az a pillanat, mikor úgy éreztem, végleg kihúzták a lábam alól a talajt” – meséli, majd hozzáteszi, ott ült az autójában, és szívből zokogott. „Fogalmam se volt, hogy jutok haza.”
A napját végül egy ismeretlen férfi mentette meg. Éppen az, akinek az autójába beletolatott. „Bekopogott az ablakon. Mikor látta, hogy zokogok, kérdezgetni kezdett. Mindent elmondtam neki, mire ő felajánlotta, hogy hazakísér. 40 percet sétáltunk kart karba öltve a hóban. Ha ő nincs, nem tudom, mi lett volna” – idézi fel a fiatal nő, aki elárulta, mielőtt elindultak volna haza, a férfi még abban is segített neki, hogy az összetört autót biztonságba helyezzék.
És nem Chris az egyetlen, akinek teljesen ismeretlenek segítettek életük legnehezebb időszakában. A brit Macmillan Cancer Support nevű szervezet kérésére többtucatnyi ráktúlélő írta meg, milyen fontos volt számukra egy kedves gesztus vagy egy leheletnyi figyelmesség.
Az utcán sétáltam, mikor egy férfi váratlanul megszólított, majd arra kért, várjak egy kicsit. A közeli virágboltba sietett, majd egy hatalmas csokorral tért vissza, amit a kezembe nyomott. Kiderült, hogy észrevette, hogy nincs hajam, és úgy gondolta, így kíván nekem jobbulást. Nem is lehetett volna kedvesebb.
Mielőtt elkezdtem volna a kemoterápiát, az orvosom azt javasolta, vágassam le a hajam. Felhívtam a fodrászomat és foglaltam nála egy délelőtti időpontot. Teljesen meglepődtem, mikor kiderült, hogy a szalon teljesen üres, ugyanis a fodrászom kollégái minden vendégüket lemondták, hogy ne érezzem kellemetlenül magam, ha esetleg elérzékenyülök. Miközben a frizurám készült, a fodrászom végig beszélt hozzám, a végén pedig leült velem, és együtt sírtunk kicsit.
Minden alkalommal, mikor kemoterápián voltam, a szomszéd házaspár főzött nekem, amit aztán a kerítés alatt csúsztattak be az udvarba. Nem akartak zavarni, vagy nagy ügyet csinálni a dologból, talán épp ezért volt ez a legkedvesebb dolog, amit valaha tettek értem.
