„A sürgősségin három órás várakozás után megnyugtattak, hogy csak epekövem van, és diétázgassak. Ezt még le is írták, harmadnapra sikerült valakinek megállapítani a perforált vakbelemet, erről is csak ennyit” – írta egy kommentelő az NLCafé Facebook-oldalán a cikk alá. Az eredeti cikket itt, a képes ajánlóban találod.
„Családtagunknál a stroke-ra azt mondták, hogy kezdődő Alzheimer-kór, kezelést nem igényel” –írta egy másik hozzászóló.
„Hasonlóképpen jártam én is. Egy munkahelyi kötelező UH-vizsgálaton nem láttak semmit, pedig már hetek óta görcsös fájdalmaim voltak, és ezt szóvá is tettem, de megnyugtattak, nincs semmi bajom. A vizsgálat a trutymó letörlésével együtt kb. 30-40!!!!!!!!!! másodperc, ennyi időm volt panaszkodni, utána a KÉREM A KÖVETKEZŐT hangzott el. Javulás nincs, következett a háziorvos, panaszaimat hallván EKG, de az pöpec, ezért hasi UH-ra küldött, ez már szakrendelés. Nyugodjak meg – nem tudok –, éhgyomorra 8-ra mentem, sorszámosztás egy bohóckodás, mert nem számít, én a számokat nem így tanultam az iskolában, ha 18-as vagyok, akkor nem a 42 után következem, de ezt csak a vizsgálat után mertem szóvá tenni. Naná! Tehát nyugodjak meg minden f….sza, minek vagyok ott – mert küldtek és mert szenvedek. Javulás nincs, már mindenhol fájt, falvakarás, nem alvás, fetrengés. Nincs mese, hát akkor fizetünk, a fájdalomcsillapítók és a görcsoldók is sokba kerültek már addig. Tehát: kutatás fizetős doki után. Bejelentkezés, vizsgálat hasi UH, és közölte velem, hogy nyithatnék egy kavicsbányát, annyi kövem van, ráadásul sürgősen műteni kell. Perkálás, aztán sebészkeresgélés, innen már csak fizetős, az előző köröket kihagytam” – panaszkodott egy olvasónk.
Képünk illusztráció – MTI Fotó: Ujvári Sándor
„A szomszédot egy vasárnap délben vittem be a Szt. Imre Kórház sürgősségijére. Rengetegen voltak.
Déltől este fél 10-ig vártunk arra, hogy valaki megnézze. Akkor megnézték, és megállapították, hogy kizárt sérve van, amit, ha nem raknak rendbe azonnal, akkor bele is halhat. Azért tolták le, hogy miért most jelentkezett. Szegény ember elmondta, azért, mert aznap délelőtt jelentkeztek a tünetei. Szerencsére már jól van.
Igaz, ez köszönhető annak is,hogy a műtét utáni 2. napon elszökött az osztályról, mert a nővérek minősíthetetlen stílusban ordibáltak vele. Ezek után az orvos kereste meg, és szabályosan könyörgött neki, hogy menjen vissza. Nem ment, hanem az elkövetkezendő napokban az orvos járt hozzá lakásra. Ilyen is van.”
Egy másik olvasónk arra panaszkodott, hogy a párjának a szilánkos törését nem vették észre.
„A páromnál nem vették észre, hogy a hüvelykujja szilánkosra van törve és még ki is ficamodott(!), sima töréssel egy hónapig volt gipszben, utána a rögzült ficam miatt műtétre került sor, maradandó károsodást szenvedett. Engem egy gennyező atheromával a sürgősségiről a bőrgyógyászatra (!) akartak küldeni. Na, ennyit a szakértelemről meg az odafigyelésről….”
Egy sürgősségin dolgozó ápolónő is írt, szerettünk volna vele interjút készíteni, de sajnos nem vállalta.
Most már kicsit elég! Tessék a sürgősségi osztályra bejönni és csinálni azt, amit mi csinálunk, nővérek és orvosok egyaránt. Fogalmuk sincs, mi zajlik!! Hajnali 4-kor bejönni, hogy fáj a torkom… Hajnali fél 1: hetek óta fáj a térdem… Kérdem én, ez sürgősségi ellátást igényel? Igen, ebben az esetben, mivel tele vagyunk hasonló betegekkel, várni kell. Leterheltek vagyunk??? Igen!!! Mai napon most jutottam el enni 10 percre. Közben meg csak a pocskondiázást olvasom…
Miért nem olvasom, hogy megmentettük az életét, végig mellette voltunk, stb. Vannak hibák. Ez tény de azzal, hogy Önök szidnak és csak a rosszat írják, nem változik meg semmi. Tessék elgondolkodni! A bankokban miért nem kiabálnak?? A háziorvosok és az emberek gondolkodásán kell változtatni. Mi is a sürgősség? Nem azt jelenti, hogy minél hamarabb kivizsgáljuk, hanem olyan a betegséget, ami azonnali ellátást igényel. Például súlyos baleset, véres hányas, stb. Kérem szépen gondolják ezt végig, mit viselünk el nap mint nap… Nekünk is van életünk, családunk, ami lassan felőrlődik.”
Természetesen itt a szerkesztőségben is tisztában vagyunk azzal, hogy a magyar egészségügyben dolgozók nincsenek egyszerű helyzetben. Pont ezért ajánljuk újra Bakóczy Szilvia cikkét arról, hogy hét órát várt az anyukájával egy sürgősségi osztályon. Most a cikk végét idézzük:
„Látszott rajtuk, hogy szeretik a munkájukat, még talán hisznek is benne, hogy bírják nagyon egymást, szeretnek együtt dolgozni, és ami egészen elképesztő, hogy van még humoruk, mosolyuk, amikre mind nagyon nagy szüksége van egy betegnek. Ahogy néztem őket tíz órán keresztül, az járt a fejemben, hogy basszus, ezek az emberek hősök. Minimum két ember munkáját végzik, bagóért. Szóval nem miattuk voltam frusztrált. És azt hiszem, a legtöbb betegnél pontosan ugyanez volt a helyzet. Csendben beszélgettek, kínjukban viccelődtek ők is néha, ahogy mi is, vagy csak csukott szemmel pihentek. Anyunak egyébként a mentőorvos is nagyon szimpatikus volt. Ő is fiatal volt, de azért már nem rezidens korú. Ilyen orvost kívánok mindenkinek, mondta anya, amikor jobban lett, és a mentőautóban váltottak néhány szót. Hogyhogy Magyarországon van még? Az orvos erre anyu szerint ránézett, szomorúan mosolygott, majd csak ennyit mondott: Már nem sokáig.”
Képünk illusztráció – MTI Fotó: Bruzák Noémi
(Nyitókép: Thinkstock)
