Persze nem egy rövid influenzára gondolok betegség alatt, amikor félévente egyszer látod a háziorvost három percre, amíg meghallgatja a tüdődet és felírja a gyógyszert. Ebben az esetben nagyjából teljesen mindegy a gyógyulásod szempontjából, hogy abban a három percben a doki morcosan vagy épp kedvesen beszél veled.
A hosszú távú, komolyabb betegségekben viszont, mint például egy rák, amikor az életedet félted, és havonta többször is mész az orvosodhoz, akkor hatalmas a jelentősége, hogy mennyire emberségesen fordul feléd.
Nekem szerencsém volt a saját onkológusommal, nála empatikusabb orvossal még sosem találkoztam. Amikor ő megkérdezte, hogy hogy érzem magam, akkor láttam, hogy komolyan gondolja, és akarja tudni minden apró kínomat. A lelkemre is figyelt, nemcsak kiírta a kemoterápiát, hanem az is érdekelte, hogy mennyire tudom feldolgozni a halálfélelmet, tanácsokat adott, hogyan bánjak el a gyógyszerek érzelmi és fizikai mellékhatásaival, és mindig volt két jó szava hozzám.
Amikor ő mondta, hogy minden rendben lesz, és hogy minden tudásával azon van, hogy túléljem, akkor hittem neki. Amikor ő mondta, hogy ebbe én nem fogok belehalni, mert nem engedi, tudtam, hogy úgy lesz. Mert figyelt rám.
Nem azért, mert fizettem volna neki százezreket, vagy mert rokonok lennénk, hanem csak azért, mert a betege voltam. Mindenkivel így viselkedett, mindenkit felismert a váróban, mindenkivel kedvesen beszélt, és a fejében ott volt az összes betegének az összes lelete.
Sosem értettem, hogyan lehetséges, hogy ennyire észben tartja minden betegét. Háromhetente kellett mennem hozzá, ami elég sok idő, hiszen naponta húsz beteget minimum el kell látnia, mégis, rögtön, ahogy meglátott, képben volt.
Ez azok után, hogy addig csak olyan tapasztalatom volt orvosokkal, hogy azt éreztem, nem számítok, és egy darab hús vagyok, üdítően lelkesítő volt.
A nőgyógyászomat például azért hagytam ott, mert a terhességem alatt, amikor már harmadszorra jelentem meg nála terhesgondozáson – havonta kell járni, ugye –, akkor rákérdezett, hogy mi a nevem, és miért mentem. Mindezt úgy, hogy az első két gyerekemet nála szültem, és kb. tíz éve már hozzá jártam.
Szóval az ilyen orvosos élmények után az, hogy az onkológusom úgy beszélt velem, mint egy emberrel, akinek vannak érzései, és érezni lehetett rajta, hogy tényleg érdekli, hogy élek vagy halok, olyan fantasztikus élmény volt, hogy biztos vagyok benne, hogy a sok gyógyszer és kezelés mellett ez is hozzátett a gyógyulásomhoz.
„Addig csak olyan tapasztalatom volt orvosokkal, hogy azt éreztem, nem számítok, és egy darab hús vagyok.” Fotó: MTI/Balogh Zoltán
Nem azért, mert neki lehetett nyavalyogni, vagy mert sajnálgatott volna, hanem mert elhitette velem, hogy nem kell elásni magam élve a rák miatt, mielőtt még meghalnék.
Úgy tudta mondani a legrosszabb diagnózist, a leglesújtóbb hírt is, hogy abban már benne volt a remény. Nem kezelt alárendeltként, nyűgként, aki miatt neki az értékes idejét pazarolnia kell – ahogy más orvosoktól tapasztaltam rákos utam során néha –, hanem egyenrangú félként ült velem szemben, és mindig azt mondta, hogy ezt a helyzetet csapatként kell megoldanunk. Ő adja a tudását, én adom az energiáimat. És ennek így kellene történnie minden egyes orvosnál, minden egyes betegnél.
Nem szabadna azt éreztetni egy beteggel, aki az életéért küzd, hogy zavarja az orvosok köreit. Pedig sokan ezt teszik. Angélával épp az onkológián találkoztam, várakozás közben mesélt sokat a tapasztalatairól.
„Egy éve, hogy kiderült a mellrákom, végigjártam már minden intézményt, amit itthon a rákbetegeknek végig kell járniuk. A legdurvább élményem a sugaras dokinál volt, amikor először mentem hozzá, olyan szinten lekezelő volt velem, hogy porrá alázva jöttem ki tőle.
Amikor érzed valakiből, hogy a háta közepére sem kíván, és hogy épp most zavartad meg valamiben, amit sokkal inkább csinálna, mint hogy veled kelljen törődnie.
Pedig rendes beteg vagyok, előre kértem becsülettel hozzá időpontot, szóval nem rátörtem a semmiből, számított rá, hogy jövök. Betegen ráadásul amúgy is teljesen kiszolgáltatva érzed magad, legtöbbször azt sem érted, mi történik veled, és akkor még erre rátesznek egy lapáttal az ilyen orvosok, akik azon élik ki az Isten-tudatukat, hogy alázzák a betegeket.
Rám szólt, hogy vetkőzzek le, de olyan hangon, hogy hirtelen vigyázzba is álltam volna, ha nem lennék már 50 éves, olyan helytelenítően, hogy igazán tudhatnám magamtól, hogy le kell vetkőzni, miért nem csinálom, miért kell neki szólnia.
Sajnos nem lett jobb a stílusa ezek után sem, leszúrt még azért is, hogy miért nem vettek tőlem vért a másik kórházban, mielőtt idejöttem. Itt már azért visszaszóltam, hogy miért nekem kell tudni, mikor kell tőlem vért venni, hát ez lenne az orvosok dolga. Mondanom sem kell, ezek után nem lettem a kedvence.
De nem csak vele gyűlt meg a bajom, sajnos az onkológusomon kívül nagyjából mindenhol azt a hozzáállást tapasztalom az orvosok részéről, mintha zavaró tényező lennék, aki csak pazarolja az idejüket. Az biztos, hogy aki nem akar belehalni a rákba, annak nagyon meg kell acéloznia a lelkét, hogy ne hassanak rá negatívan az ilyen incidensek, mert ebben a sérülékeny állapotban simán elveszik még az élettől is a kedvünket.”
Az orvos személye, embersége legalább annyit számít a gyógyulás szempontjából, mint az, hogy tudja, melyik gyógyszert milyen betegségre kell felírnia. Olyan jó lenne, ha erre maguk az orvosok is ráébrednének, és csak egy kicsit elmozdulnának a humánusabb betegkezelés felé. Remélem, még megérem, hogy ez bekövetkezik, és egyre több olyan doki lesz az egészségügyben, akik emberszámba veszik a betegeiket.
