Egészség

Még az agyunk is táncol, amikor zenét hallgatunk

Amikor jó zenét hallunk, ösztönösen elkezdünk rá mozogni – jár a lábunk, dúdolunk, dobolunk az ujjainkkal az asztalon. Kutatások kimutatták, hogy ilyenkor nemcsak testünk szinkronizálódik a zenével, hanem az agyműködésünk is. De hogyan kell ezt pontosan elképzelni?

A mai napig úgy indulok minden reggel munkába, hogy beteszem a fülhallgatómat, és ahogy kilépek az ajtón, elindítom a playlistemet a telefonomon. Ahogy meghallom az első pár taktust, a szívverésem felgyorsul, lépteim felélénkülnek, és azt érzem, úgy megyek végig az utcán, mint John Travolta a Szombat esti láz főcímében. A zene lüktetése teljesen átjárja a testemet, miközben olyan boldogság és energia tölt el, mintha lenyeltem volna egy adrenalinbombát.

Az elmúlt évtizedekben az agykutatásban igen népszerű téma lett a zene hatásának vizsgálata. Agyunk működéséről sokat elárul, hogyan dolgozza fel a zenét. Amellett, hogy a különböző betegségek rehabilitációjában nagyon hatékony eszköz, valamint a nyelvi, gondolkodásbeli és figyelmi képességek fejlődésére többszörösen bizonyítottan jó hatása van, az egyik legfrissebb felfedezés az, hogy a zene ritmikája és általunk érzékelt lüktetése módosítja agysejtjeink működését.

A popslágerek titka

Van Noorden és Moelants belga kutatók azt találták, hogy azokra a zenékre mozdulunk rá legjobban, amelyeknek a tempója megegyezik a sajátunkkal, vagy megközelíti azt. A preferált tempó méréséhez többféle módszert is szoktak használni. Az egyik leggyakoribb, hogy megkérik a kísérletben részt vevőket, hogy kezdjenek el teljesen maguktól, tetszőleges tempóban kopogni az ujjukkal egy doboz tetején, amin a koppintások gyakoriságát mérő érzékelők vannak. A gyakoriságból ezután kiszámolják az adott embernek legtermészetesebb tempót.

A további kutatások azt is kimutatták, hogy a preferált tempónk megegyezik a járásunk természetes sebességével. A résztvevőknek különböző tempójú zenékhez kellett hangolniuk a járásuk sebességét. Amikor megmérték a szinkronizáció pontosságát, kiderült, hogy a legpontosabb mindenkinél ugyanabban a tartományban volt, ami történetesen megegyezik az átlag emberi preferált tempótartománnyal. Ezt a tempótartományt később összevetették a listavezető popslágerek tempótartományával, és kiderült, hogy a népszerű zenék azok, amiknek a tempója megegyezik a járásunk sebességével, vagy hasonló ahhoz. 

A belga kutatók az analízishez több mint 12 ezer dalt töltöttek le az internetről finn, kanadai, angol, német, francia és svéd DJ-k által használt listákról. Ezek után megmérték mindegyiknek a tempóját, majd az így kapott számokat egy grafikonon ábrázolták. Összességében és országonként külön-külön is ugyanazt az eredményt kapták: a legtöbb zene az emberi természetes járás tempótartományába esett.

Ezt az eredményt egy másik kísérlettel is alátámasztották. A résztvevőkkel a rádióból véletlenszerűen lejátszott zenéket hallgattattak, és megkérték őket, hogy kopogják az általuk érzékelt lüktetést. A kopogás gyakoriságából kiszámolták a tempót, és kiderült, hogy a résztvevők leggyakrabban az átlag járási sebességgel megegyező tempóban kopogtak.

Mi mozog?

Amikor mozgunk, agyunk egy bizonyos területe aktiválódik, járás közben például a lábak mozgatásáért felelős agyterülethez tartozó idegsejtek nyugalmi állapotból aktív állapotba kerülnek. Mára már több kísérletben is kimutatták, hogy a mozgási kéregben lévő idegsejtek zenehallgatás közben is aktiválódnak, még akkor is, ha valaki csak passzívan, ülve vagy fekve hallgat zenét. Vagyis az agyunk számára a zenében érzékelt tempó és lüktetés mozgásként kódolódik.

Egy amerikai kutatócsoport 125 fiatalt tesztelt egy MR-kísérletben, ahol többek között azt vizsgálták, hogy a zenében végbemenő tempó- és ritmusváltozásokat hogyan követi az agy. A fiatalok Chopin egyik zongoraetűdjét hallgatták, miközben az MRI-készülékben feküdtek. Testük teljesen mozdulatlan volt, sőt kimondottan arra kérték őket, hogy ne mozogjanak. Az eredmény elképesztő volt: a mozdulatlanság ellenére agyuk mozgási kérge pontosan lekövette a zene ritmus- és tempóváltozásait. Sőt, nemcsak a változást követte, hanem annak intenzitását is, ugyanis minél mozgalmasabb volt egy rész a zongorajátékban, annál erősebben aktiválódtak a mozgási területek az agyban.

Szinkronban a dallammal

A legérdekesebb felfedezés azonban az agy elektromos jeleinek méréséből született. Az elektroenkefalográffal (EEG) végzett kísérletekben azt találták, hogy zenehallgatás közben agyhullámaink úgy szinkronizálódnak a zene lüktetésével, ahogy a zenekar tagjai igazodnak a karmester kezéhez – ilyenkor maga a zene a karmester, és az idegsejtjeink a zenészek. Minden zenész játssza a maga szólamát, mégis egy ritmusban vannak egymással és a karmesterrel. Edward Large amerikai agykutató egy természetből vett hasonlattal illusztrálta ezt a jelenséget:

„Amikor seregélyek vonulását nézed, és csak egy madárra figyelsz, olyan, mintha csak ide-oda repkedne. De ha az egész csapatot nézed, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az egyes madarak egy összerendezett mintát alkotnak.”

Large szerint a zenében érzékelt lüktetés nem más, mint saját agysejtjeink összehangolódásának érzete. „Nemcsak a hallókérgünk szinkronizálódik a zenével, a mozgási kéreg is aktív, sőt a halló- és a mozgási kéreg kommunikál is egymással – magyaráz Large. – A folyamatot úgy kell elképzelni, hogy amikor zenét hallgatunk, a hangok ingerlik a hallókérget, ahol az idegsejtek elkezdenek szinkronizálódni. Ezzel egy időben a mozgási kéregben is elkezdenek az idegsejtek összehangolódni, majd a halló- és a mozgási kéregben lévő sejtek elkezdik egymást ingerelni. Ebből a kölcsönös ingerlésből alakul ki bennünk a lüktetés érzete.”

Ebből akár gondolhatnánk azt is, hogy az agyunk olyan, mint egy számítógép, amely unalmas számításokkal kikalkulálja a zene lüktetését a fülünk által érzékelt hangokból. Large azonban biztosít arról, hogy ennél sokkal misztikusabb dologról van szó. „Ha egy számítógépnek játszunk le zenét, az csak akkor találja meg a lüktetést, ha az a zenében ki van emelve. Mi, emberek azonban akkor is képesek vagyunk megérezni, ha egy bonyolultabb ritmusról van szó – köszönhetően az agyhullámok szinkronizálódásának és a halló- és mozgási kéreg kölcsönhatásának.”

Hogy miért ilyen fogékony agyunk a zenére és a ritmusra, és hogy honnan alakult ki a zene, az még egyelőre megválaszolatlan kérdés – a zene és az agy tudománya még sok felfedezés előtt áll. Azt viszont már tudjuk, hogy a zene az érzelmeinken kívül testünket és agyműködésünket is befolyásolja. A jelenlegi magyarországi kutatások például azt vizsgálják, hogy a zenével való szinkronizáció képessége milyen előnyökkel jár a gondolkodási, nyelvi és szociális képességek terén. Az így nyert információk segíthetnek abban, hogy a szinkronizáció képességének fejlesztésével más, fontos képességeket is fejlesszünk.

Írta: Maróti Emese

Borítókép: Részlet a Yellow Submarine című Beatles-filmből (fotó: imdb)

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top