Sosem tudom igazán, hogy most akkor már örökre mellrákos leszek, csak épp jelenleg nincsenek tüneteim, vagy ennek az egésznek valaha vége lesz. Azt hiszem az előbbi igaz, már sosem lesz ugyanolyan az élet, már mindig itt lesz a fejem felett a diagnózis, és hogy bármikor újra előjöhet a rák a testem valamelyik egyéb pontján.
A mellrák miatt másfél éve leműtötték a bal mellemet. Én csak úgy szoktam ezt hívni, hogy legyalulták, mert tényleg olyan érzés.
Maradt utána a nagy üresség, a lapos mellkas és egy nagy heg. Mondhatnám, hogy nekem ez nem okozott gondot, hogy annyira jól vettem az akadályokat, hogy meg sem rezzentem tőle, hiszen nem a mellemtől függ a nőiségem, de ez csak félig igaz. Látszólag nem problémáztam felette, hiszen az eszemmel tudom, hogy a személyiségemre, a valódi énemre a világon semmilyen hatása nincs annak, hogy hány mellem, lábam, kezem vagy fülem van. Mindez nem számít abból a szempontból, aki valójában vagyok.
Mégis, az igazság másik fele az, hogy hiába tudtam mindezt az eszemmel, belül mélyen nagyon is megviselt a mellem elvesztése, fel sem fogtam elsőre, hogy mennyire. Hirtelen a testem már nem volt olyan ismerős terep, hiányos lett, selejtes. A mellem hiánya mindennap emlékeztetett arra, hogy ellenem fordult a testem, és megtámadta önmagát a rákos sejtekkel. Feldolgozhatatlan érzés, amikor elkezdesz nem bízni a testedben, amikor már úgy érzed, nem a legjobb barátod, akivel kart karba öltve mentek végig az életen.
Lelki állapotból sok van, testből csak egy.
A mellem hiánya miatti önbizalomvesztés és lelki viharok azért nem határozták meg a napjaimat, csak épp annyira voltak jelen, hogy ne érezzem jól magam a bőrömben. Nem rohantam egyből a plasztikai sebészhez, majdnem egy évig gondolkodtam rajta, hogy mi legyen, menjek helyreállító műtétre vagy hagyjam a fenébe. Nem olyan egyszerű ez a döntés, mint amilyennek látszik, főleg nekem nem, aki irtózom már a műtétektől, egy újabb altatástól, a kiszolgáltatottságtól és tehetetlenségtől. A hetekig tartó nyekergéstől és fájdalomtól, magatehetetlenségtől. Ráadásul a masztektómia után nem egy műtét a helyreállítás, hanem esetemben egyből három. Azaz háromszor még leterítenek, szétszednek és újra összeraknak. Aztán minden viszolygásom ellenére belevágtam, mert belegondoltam, hogy még úgy negyven évet szeretnék eltölteni ebben a testben és ezt a negyven évet sokkal kényelmesebb lenne mellekkel tölteni, mint protézissel.
A protizéssel ugyanis olyan apró gondjaim voltak, hogy ehhez speciális melltartó kell például, ami máris leszűkítette a lehetőségeimet fehérneműk terén. Vagy hogy sokszor előfordult, hogy úgy indultam el otthonról, hogy elfelejtettem betenni. És még nem vehettem fel protézissel olyan felsőket sem, amikből lehajolva látszik a dekoltázs, mert ugye dekoltázsom nem volt, akkor a protézis látszott a mell helyett. Mindettől pedig sérültnek éreztem magam. Márpedig rühellem, ha sérültnek érzem magam.Teljesen elfogadom, sőt csodálom azokat a nőket, akiknek nem okoz gondot, nem érzik tőle rosszul magukat, és igazuk is van, senkinek sem kellene úgy éreznie, hogy kevesebbet ér csak azért, mert leműtötték a mellét.
A mellem hiánya minden nap emlékeztetett arra, hogy ellenem fordult a testem (Fotó: Thinkstock)
Én sem akartam ezt érezni, de mégsem tudtam szabadulni ettől az érzéstől.
Amikor jelentkeztem a helyreállító műtétre, a doki megvizsgált, és megörült a hasamnak – soha senki nem örült még ennyire a hasamnak –, amit a három terhesség és egy nagy fogyás hagyott maga után. Felkiáltott, hogy ez a has csodálatos mell lesz, és már el is dőlt, hogy a műtétsorozat három állomásból fog állni:
- lekötik az ereket a hasamban,
- levágják a hasamat és abból gyurmáznak nekem mellet,
- a másik mellemet felvarrják, hogy ugyanolyan legyen, mint az új.
Ennek a sorozatnak a második állomásán estem túl egy hónapja, ami annyira brutális műtét volt, hogy még csak most tanulok újra járni. A műtétet megbántam az első héten nyolcmilliószor, ebből hatmillió akkor volt, amikor egy nappal később újra meg kellett műteni, mert valami vérzett a hasamban. A többi kétmillió megbánást elosztottam a maradék öt napon minden alkalommal, amikor ki kellett kelni az ágyból, amikor felfekvést csinált nekem a haskötő, amikor el kellett sétálnom a folyosó végéig meg vissza és amikor majdnem megfulladtam egy félreszaladt morzsától.
Azt hittem, három császármetszés után engem már nem érhet meglepetés, de most bebizonyosodott, hogy ez, amit átéltem, sokkal szörnyűbb és sokkal tovább tart a felépülés.
Rájöttem arra is, hogy mindenhez hasizom és mellizom kell. Ebből a kettőből pedig jelenleg hiányt szenvedek. Plusz egy ilyen műtét nálunk nemcsak rólam szól, hanem három gyerekről is, akik nem viselték olyan nagyon jól, hogy az anyjuk alig tud mozogni, amikor hazaértem a kórházból.
A háromévesem haragszik, hogy nem tudom felemelni – még egy hónapig meg lesz sértődve –, a középsőm és a nagyom pedig túl nagy felelősséget kapott a nyakába, mert a háztartást hirtelen nekik kell valamennyire, az én szóbeli irányításommal rendben tartani. Nem egyszerű az élet, ha egyedülálló anya az ember lánya, és ennyire szétkapják a testét.
Persze tudom, hogy el fog múlni, pár hónap, és rendben leszek, vígan szökellek majd az új mellemmel és lapos hasammal a mezőn – egészen a harmadik műtétig, amikor újra leterítenek.
Nem baj, türelmes vagyok, a rák megtanított rá, hogy ez türelemjáték, azon a pár hónapon már nem múlik semmi, úgyis felállok újra, és úgyis végig tudom csinálni, mert ezt már bebizonyítottam magamnak. De azt azért nehezen viselem, mikor azt mondják az emberek, hogy milyen szerencsés vagyok, mert mások súlyos milliókat fizetnek hasplasztikáért és mellplasztikáért, én meg ingyen megkaptam egy csomagban a kettőt.
Nem vagyok szerencsés. Senki sem szerencsés, aki rákos. Ez egy rohadt nagy átok, nem szerencse. Nem voltam szerencsés, amikor a kemoterápiákat kellett végigcsinálnom. Nem voltam szerencsés, amikor a sugárral bombázták a testemet. Nem voltam szerencsés, amikor olyan hormonokkal kezeltek, amiktől klimaxolni kezdtem. Nem vagyok szerencsés, amikor hat órákat várok a kórházakban, hogy orvosokhoz bejussak. Nem vagyok szerencsés, hogy úgy néz ki a testem, mint egy patchwork takaró. Nagyon örülök a mellemnek, de nem volt ingyen, nagy árat fizettem érte.
