„Nem vagyok felelőtlen zabagép!” – Ezért vállalkoztam gyomorszűkítő műtétre

Nem azért volt nehéz döntés, hogy megosszam a külvilággal, hogyan megyek végig a gyomorszűkítés (esetemben csőgyomorképző műtét) folyamatán, mert titkolni kellene, ha valaki a túlsúlyával évek óta hiábavalóan küzd, hiszen lassan többen vagyunk Magyarországon, akik túlsúlyosak, mint ahányan a normális testtömegindexűek közé tartoznak. Azért nehéz, mert vállalnom kell a köpködést. A rosszindulatot. Az irigységet. De tudjátok mit? Aki csámcsogni akar ezen, mert attól jobban érzi magát pár percre, az tegye csak! Én az alatt az idő alatt is szépen veszítem majd a grammokat, dekákat – végül kilókat. Szerintem egyértelmű, hogy ki jár jobban!

Mielőtt tehát könnyen ítélkeznétek – na ez sem bírja megállni zabálás nélkül, inkább kiveteti a gyomra egy részét, hogy ne nézzen ki úgy, mint egy disznó –, szögezzük le az alábbiakat.

Először is: nem vagyok zabagép!

Nem azért híztam meg, mert feleszem a fél hűtőt. Más oka van, nem a zabálás. Szinte sosem szedek repetát, mert elég (néha sok is) a normál adag. Tudom, hogy vannak, akik két-három tányérnyi ételt is simán megesznek, nálam ez sosem volt opció. Ám mivel jóval éjfél után fekszem (sokáig dolgozom), ezért többször eszem, keveset. És igen: az édesség a gyengém. Az étcsoki. A töltött étcsoki. A jégkrém (bár van, hogy hónapokig nincs itthon, és nem hiányzik). A csokis sütemény. Szóval a finom falatok.

Azt szoktam mondani, hogy én hússal és csokoládéval jól működöm. Csak épp hízom. No, nem a hústól persze. Tudom. Nem, nem vagyok hülye.

Aztán: nem vagyok lusta dög!

Tényleg próbálkoztam aerobic-órákkal, konditeremmel, szobabiciklivel, tempós gyaloglással, tánccal. Utóbbi tartott ki a legtovább, majd’ három évig. Tény és való, hogy az asztmám miatt már gyerekként sem szívesen sportoltam, és ez megmaradt. Egy dolgot tennék szívesen, de arra nincs lehetőség: tengerben úszni. (Az uszodát sajnos nem szeretem.) Ha tengerparton vagyunk, akkor napi hat-hét órát vízben vagyok. Mindegy, ez van, a sport nem a barátom, de tényleg voltak periódusok az életemben, amikor elég aktív voltam.

És nem vagyok lusta azért sem, mert tényleg mindenféle módszert kipróbáltam a fogyásra, mindennek utánajártam, utánaolvastam. A diétákból számtalanfélét végigcsináltam, étrend-kiegészítők garmadáját szedtem, fogadtam személyi edzőt, beszéltem dietetikussal, voltam kórházi diétán, kivizsgáltattam magam endokrinológussal, szedtem vényre felírt gyógyszert (az egyik hatott, de kivonták a forgalomból, a másik nem hatott rám), váltottam életmódot (többször is, sikertelenül), számoltam a kalóriákat (egy darabig tökéletesen működött). Tisztában vagyok az energiaegyensúly törvényével, és kemény akarattal képes is voltam a saját mérlegemet a zsírbontás irányába fordítani, de mindig az történt, hogy egész jól fogytam, aztán megállt, állt, állt, állt, több hétig is… és akkor feladtam, visszahíztam, és persze többet, mint amennyit leadtam. Ja, hogy ez a jojó? Igen. Pont ez. És már legalább nyolc-tízszer éltem meg. A ruhatáramban a 38-as mérettől az 50-esig mindegyikben vannak holmik. Mondom: lefogyni tudok – megtartani nem.

Kira pluszkilókkal és anélkül

Nem, nem eszem cukros-zsíros fehérkenyeret chipsszel és kólával!

A cukor ismeretlen alapanyag itthon, csak akkor kerül a szervezetembe, ha gyümölcsöt eszem vagy édességet, amit nem én állítok elő (mert én egyébként cukorhelyettesítővel sütök/főzök). Üdítőből csak kalóriamenteset iszom, kenyeret nem eszem, péksütit ritkán, és kifejezetten kevés zsiradékot használunk. Mondjuk a főtt tésztás ételeket szeretem. Chips két-három havonta kerül a kosarunkba. Nincs is baj a koleszterinszintemmel és a vércukorszintemmel sem.

Nem, nem vagyok akarat- vagy jellemgyenge

Az ellenkezője igaz inkább, és nem vagyok buta sem, hogy ne tudnám, mi az egészséges táplálkozás és életmód. Ez a fő témám újságíróként. De ha csupán a tudás birtoklása elegendő lenne az egészséges testsúly kialakításához, akkor nem léteznének elhízott orvosok. Ugye?

Ismerem, és időszakosan követtem is az egészséges életmód lépéseit. Nem iszom alkoholt, nem dohányzom – viszont a munkám stresszes és sok; illetve az „éjjelibagolyságom” miatt nem opció, hogy este hat után ne egyek semmit. (Hajnali egy-kettő körül fekszem, úgyhogy elviselhetetlen perszóna lennék, ha hat után nem ehetnék.)

„A ruhatáramban a 38-as mérettől az 50-esig mindegyikben vannak holmik. Lefogyni tudok, megtartani nem.”

Persze hibáim is vannak, hogyne, szép számmal!

Nem vagyok szent, és nem a levegőtől hízok. (Hacsak nem a töltött csokiba szorult vagy a makaróniba, mert az a levegő szerintem nagyon-nagyon hizlal!)

De például a „nemszereteksportolni” érzést nem tudta hosszú távon felülírni semmilyen mozgásforma. És a stressz levezetésekor sem a ház körül sétáltam egyet (akkor sosem lennék kész a munkámmal) vagy álltam neki relaxálni (bár megtanultam azt is), hanem bekaptam egy kocka csokit. Vagy kettőt. Vagy egy fél táblát. Ennél többről nem vagyok hajlandó vallomást tenni.

Igen, az én hibám, hogy olyan lettem, amilyen. Az én genetikám, az én általam elcseszett anyagcserém és tartalékolós szervezetem, az én hibás döntéseim, az én elgyengüléseim, az általam meg(e)vett ételek, az általam elnassolt csokik, az általam elbliccelt sport. És az én ízlésem, hogy szeretem az ételek zamatát. Mea culpa. Mea maxima culpa.

„Szeretnék még innen visszafordulni, így is épp elég nehéz út áll előttem.”

Nem, nem vagyok hibbant

Meggondolatlan sem, hogy hagyom a gyomrom nagy részének eltávolítását. Nagyon komolyan utánaolvastam.

Igenis bátor vagyok. És persze határtalanul kétségbeesett. Nem akarom, hogy ez a folyamatos hízás folytatódjon addig, míg végül az élet minden terén akadályozni fog. Így is akadályoz. Lihegek, fuldoklok, izzadok, szégyellem magam, utálok karcsúak közé menni, fáj a lábam, a bokám, a talpam, a hátam… Nem szívesen gyalogolok, a lépcsőzés már utálatos dolog számomra, a meleget kerülöm; jajgatok, ha sokat mászkáltam a nap folyamán, mert leszakad a derekam, és fáj a lábam. A munkámat is nehezíti. Forgatni akár nyolc-tíz órát is – hát, ez nem épp könnyed dolog ennyi pluszkilóval. Nem akarom, hogy ez csak rosszabb legyen! Tudom, élnek nálam két-háromszor nagyobb súllyal is emberek – de ez nem indok arra, hogy én is hagyjam tovább gyűlni a kilóimat. Szeretnék még innen visszafordulni, így is épp elég nehéz út áll előttem.

És végül nem, nem ez a könnyebbik út!

Pénzbe kerül. Nem kevésbe. És aztán újra meg kell tanulnom étkezni, az alapoktól (folyadéktól a szilárd ételekig, mint egy csecsemőnek). Hagynom kell, hogy el- vagy kivegyenek belőlem egy részt. És kidobják. (Elégessék, mint hulladékot. Brrrrr…) Egész életemben figyelnem kell majd az étkezésemre, mert – figyelem! – a műtéttel nem a vékonyságot vásárolom meg! Csak egy mankót, az odavezető utat.

Most is diéta kezdődik a műtét után, mint már annyiszor életemben. Profi diétázó vagyok, legalább nyolc-tízszer le tudtam már fogyni komoly súlyokat (akár huszonöt kilót is). Ügyetlen megtartó vagyok, mindig kudarcot vallottam ebben. Mindig. A műtét ez utóbbiban fog segíteni – segít, hogy ne hízzak vissza – de csak akkor, ha betartom az utasításokat, kemény akarattal!

Ezt a segítséget fizetem meg. Mert most végre meg fogom tartani a normális testsúlyom, amit fél-egy év alatt elérek.

És így legalább megszűnik az a veszély, hogy a normál alkatúakhoz képest öt-tíz évvel kevesebbet éljek. Mert élni, na, azt szeretek. És fogok is.

És élni a lehetőséggel. Most. Mielőtt cukorbeteg, szívbeteg leszek. Most. Amíg még megtehetem.

Kéky Kira

A szerző nemsokára átesik a műtéten, cikksorozatát a beavatkozásról készült beszámolóval folytatjuk.