Bacsó Bence: “Akkora a verseny presztízse, hogy előbb-utóbb minden terepfutó el akar indulni rajta”
Hogyan és miért kezdtél el futni?
Az általános iskola végén, 8. osztályos koromban kezdtem el futni. Heti több alkalommal mentem ki, de csak 20-30 perceket kocogtam. Duci gyerek voltam, és ha valami vita alakult ki az iskolában, akkor mindig az lett a végső érv, hogy „mert kövér vagy”. Néptáncoltam 11 évet, de az se segített abban az időben a súlyom csökkentésében. A futás révén gimiben már jobb volt a helyzet, és a be is kerültem az iskolai sportéletbe. Kézilabdáztam, fociztam, kosaraztam, úsztam, bicikliztem. Nagyon sok sportot kipróbáltam, mire újra eljutottam a futáshoz. Valamikor 2013 körül futottam első 10 kilométeremet versenyen, aztán egyre jobban nőttek a távok, és egyre kevesebb idő kellett egy-egy kilométer legyőzéséhez.
Fotó: terepfutas.hu
És hogyan került a képbe a terepfutás?
Először egyedül futottam, és amikor magamtól elértem a 82 perces aszfaltos félmaratoni időt (21,1 km 1 óra 22 perc alatt), akkor úgy döntöttem, hogy edző segítségét kérem. Így 1-2 évet pályán edzettem, aztán elvarázsolt a terep! Sokat jártunk túrázni, erdőbe futni, így a hegyek és az erdők szerelmese lettem, szóval az első terepfutás után már egyértelmű volt, hogy számomra ez lesz az igazi.
Mesélj egy kicsit az eddigi eredményeidről, mire vagy a legbüszkébb?
Már több mint 10 maratont és rengeteg félmaratont teljesítettem, 2016 áprilisától pedig bekerültek az ultra távok is a sorba. Most még a rövidebb ultrákban próbálom ki magam, maximum 55-60 km-es versenyekre járok. Egyszer futottam már 70 kilométert, de az nem esett jól, úgyhogy nem siettetem, majd idővel emelem a távot. Nincs olyan, amire a legbüszkébb lennék. Voltam hegyifutó világbajnokságon Olaszországban, nyertem, és voltam dobogós több hazai és külföldi versenyen is, de van olyan nem dobogós helyezésem, amiért többet küzdöttem, mint máshol egy dobogóért.
Mi is az Ultra Trail du Mont-Blanc?
Egy 2003 óta évente megrendezett terepverseny, ahol mára a terepfutás legjobbjai mérik össze tudásukat. Az eredeti táv, az UTMB Chamonix-ból induló, 171 kilométeres megmérettetés a francia, olasz, majd svájci hegyekben. Az itt indulóknak 10 000 méteres szintemelkedéssel is meg kell küzdeniük a rendelkezésükre álló 46 óra és 30 perc alatt. Persze a győztesnek ennél sokkal gyorsabban kell szednie a lábát, az élmezőny nagyjából 20 óra alatt leküzdi a hatalmas emelkedőket és lejtőket. Az évek során a verseny szervezői szerettek volna lehetőséget adni azon futóknak is, akik számára a 171 kilométer még túl nagy kihívást jelentene, ezért több kisebb távot is indítanak a klasszikus UTMB mellett. Így álmodták meg a verseny rendezői a CCC-t (101 km 6100 méter szintemelkedéssel), TDS-t (121 km 7300 méter szintemelkedéssel), OCC-t (55 km 3500 méter szintemelkedéssel), MCC-t (40 km 2300 méter szintemelkedéssel) és a fiatalok versenyét, a YCC-t (15 km 1000 méter szintemelkedéssel). A különböző távok eltérő időpontokban rajtolnak augusztus 27. és szeptember 2. között. A futókat pedig az interneten élőben lehet követni a verseny során.
Az UTMB valamelyik távján voltál már? Vagy honnan jött az ötlet, hogy indulj az OCC-n?
Nem voltam még a rendezvény egyik távján sem, de a versenynek olyan presztízse van terepfutó körökben, hogy előbb-utóbb minden terepes fejében megfogalmazódik az indulás vágya. A Columbia magyarországi terepfutójaként hatalmas lehetőséget kaptam, miszerint indulhatok a verseny egyik távján, és egyből regisztráltam is az OCC-re, az 55 kilométeres távra. Izgatottan álltam neki a felkészülésnek és májusig remek formában is voltam, szóval esély is lett volna egy jó helyezés elérésére. A felkészülés részeként néztem UTMB-s videókat, nagyon lelkes voltam, rögtön nekiindultam volna a versenynek, mert olyan gyönyörű helyeken futnak az indulók.
Mennyit készültél a versenyre, hogyan nézett ki a felkészülésed?
Igazából erre a versenyre nem lehet 2-3 hónap alatt felkészülni. Szerintem meg kell érni fejben és testben is ahhoz, hogy teljesítsd akármelyik távot is az UTMB-n. Már év eleje óta tudtam, hogy mehetek, így próbáltam beosztani az addig vezető utat, hogy mindig legyen kihívás, verseny, keményebb körülmény, ahol tudok edzeni. Miskolci lévén próbáltam a Bükkben minél többszintes terepen futni, és európai versenyekre kijutni, ahol másféle terep van. Heti 1-2-szer beiktattam gyorsító edzéseket is atlétika pályán.
Aztán egyszer csak jött a mélypont…
Az Ultrabalatonon (221 km-es non-stop verseny a Balaton körül) 5 fős csapatban versenyeztünk, és utána pont egy héttel, május közepén volt az Ultra Trail Hungary Szentendre trail (54 km-es terepverseny 1800 méter szintemelkedéssel). Sajnos a két 50 kilométer feletti futás egy héten belül eléggé kikészítette a testem. Utána volt egy hónapom, hogy folytassam a felkészülést és rajthoz álljak a The North Face Lavaredo Ultra Trail 48 km-es távján. Azt hittem minden rendben megy a felkészülés közben, persze két 50 km feletti versenyt nem lehet kipihenni könnyen, de nem éreztem, hogy baj lenne. Olaszországban a 16 km-ig ment a testem, aztán teljesen feladta és csak szenvedtem a maradék 32 km-en. Fejben, testileg, lelkileg összetörtem.
Hogy lehet egy ilyen kudarcélményen túljutni?
Hetekig kerestem a motivációt, miközben szépen legyengültem. Már újra kezdem összeszedni magam, de még messze vagyok a céltól. Nem fizikai sérülésem van, hanem lelki, fejben törtem össze, ami jelen helyzetben rosszabb, mintha kiment volna a bokám vagy meghúzódott volna egy izmom. Így nem mertem bevállalni az OCC-t mert azt érzem, hogy nem vagyok odavaló. Még. Szerencsére semmiről sem maradok le, 24 éves vagyok, még van előttem sok szép év a terepfutásban. Próbáblom visszanyerni a futás iránti vágyat, megtalálni azt az érzést, amiért elindulok szakadó esőben, hidegben, szélben futni, és mosolyogva térek haza. Folyamatban van, és már nem kell sok, hogy újra átéljem az élményt.
Hogy érzed most magad, mi a következő terv?
Csalódott vagyok és kicsit motiválatlan. De igyekszem helyrehozni magam fejben és lélekben. Szerintem az a legfontosabb, hogy megint 100 százalékig öröm legyen minden futás, mint régen. Szeptembertől Pestre költözöm, így végre terepen, erdőben, szintes edzéseket csinálhatok. A következő terv az, hogy visszanyerjem a formám és javítsak a tavalyi időmön, a hazai és a külföldi versenyeken. Szeretnék itthon egyre több közösségi futást szervezni, és motivációt gyűjteni a lelkes terepesektől.
Papp Tünde: “Én nem versenyekre készülök, hanem az életem része lett a futás”
Mikor lépett be a futás az életedbe? Régen sportolsz?
Gyerekkoromban nem szerettem mozogni. Kövérkés, stréber kislány voltam, aki nem akart belenyugodni, hogy egyedül a testnevelés osztályzata 4-es, és alsó tagozatos korában több kiló, mint a tanítónéni. Legnagyobb mumusom a kötélmászás volt; felkapaszkodtam a kötélre nagy nehezen, és csak lógtam elkeseredetten, míg beírták az egyest. Így volt ez évekig, mikor is elhatároztam, hogy változtatok: beiratkoztam kézilabda edzésre, felrakattam egy kötelet az otthoni cseresznyefára, és majd’ minden nap gyakorlatoztam. Így ment ez évekig. Nyolcadikos koromra szuperül ment a kötélmászás, és a kézilabdában is sikereim lettek. Emlékszem, az akkori tesitanárom szavaira: “Hát, fiam, nem gondoltam, megmondom őszintén, hogy belőled lesz valami, elismerésem a munkádért.” Nekem mégsem ezek a külső megerősítések kellettek, hanem az az érzés, hogy meg tudom haladni önmagam. Később sajnos abbahagytam a mozgást 10 évre, másból inspirálódtam; önálló grafikai kiállításaim nyíltak és a munka világában bontogattam szárnyaim, tanultam. De azóta is szeretem, és keresem ennek az érzésnek a megélését. Ha nehézségbe ütközöm, arra gondolok, hogy arra a kötélre is fel tudtam mászni, amit még magam sem reméltem.
Milyen fontos állomásai voltak a futókarrierednek?
2013-ban csöppentem bele először a teljesítménytúrázás világába. Egy haverom elhívott magával a Bartina Maratonra, ahol rettenetesen sikerült elfáradnom. A túra után a srác anyukája készítette a fürdővizem, az apukája vette le a cipőm, alig tudtam aludni a fáradtságtól, mégis valami rabul ejtett. Ezután túráztam pár 40 km-es távot, majd elkezdtem 100 km körüli rendezvényekre járni. Ezekbe kezdtem belejönni, egyre jobban élveztem.
A Kinizsi100-as túrán aztán egy srác megjegyezte, hogy aki így sétál, az futni is tud. Megfogadtam, hogy kipróbálom. Elmentem a Margitszigetre, és futottam egy kört. Ettől nagyon boldog voltam, felfoghatatlannak tűnt addig számomra ez a távolság futva. Lassú voltam, ma sem vagyok gyors, viszont könnyedén ment. A hétvégi túráimat egyre gyakrabban teljesítettem futó-túrázva, ami azt jelenti, hogy néha belefutottam, ha elfáradtam, akkor pedig sétáltam egy keveset, illetve sikerélményként éltem meg, hogy futó kategóriában indulva is abszolválni tudok versenyeket.
Mikor fogalmazódott meg benned, hogy szeretnél indulni az UTMB-en?
Már túrázóként is jártunk külföldi trailekre, mivel ezeknek sokszor elég megengedő a szintideje, illetve technikás, szintes voltuk miatt sokszor közelebb állnak a hagyományos értelemben vett túrázáshoz, mint a futáshoz. Valaki említette, hogy van ez az Ultra Trail du Mont Blanc, nem szeretnék-e eljönni. Ez 3 éve volt. Megnéztem a távokat, végül a CCC-re esett a választásom.
Hogy fogadtad a hírt, hogy indulhatsz, mi volt az első gondolatod?
Nem lepődtem meg. Három éve várok a bejutásra, és mivel a versenynek van egy olyan szabálya, hogy ha valaki egymás után két évig nem kerül be, az automatikus indulási jogot szerez, tehát tudtam, hogy az idei lesz az én évem. Nekem a valódi célom az, hogy felnőjek az UTMB-hez, aminek a 101 kilométeres CCC egy szelete. Arra gondoltam, hogy idén pályabejárás, hangolódás a CCC-vel, jövőre – ha Isten is úgy akarja – UTMB.
Hogyan készültél a versenyre, mennyit edzettél?
Igazából én nem versenyekre készülök, hanem az életem része lett a futás. Akkor is futnék, ha nem lennének versenyek. Ez egy folyamat, állandóan épül, változik. Mindig tanul valamit az ember. Most ennek egyik eleme ez a verseny. Nincs edzéstervem, a saját elképzelésem szerint csinálom a dolgokat. Igaz, így a kudarc, illetve annak lehetősége, de a siker, a tanulás lehetősége is jobban az enyém. Ez nem jelenti azt, hogy nem hallgatok meg másokat, nagyon szívesen teszem, sokszor meg is interjúvolok egy-egy kérdésem kapcsán tapasztaltabb, e sportban sikeres ismerőseimet. Nagyon érdekes az, hogy mennyire eltérő felfogásokkal találkozom, illetve, hogy hány út vezet Mekkába. Én a saját utamat keresem. Pulzusmérővel futok többnyire, az arányokra figyelek, de nem ragaszkodom mindenáron hozzá. Szeretek szabad lenni. Az idei edzésmunkám számszerűsítve heti 5-6 edzés, 7-8-9 edzésóra ~ 70km, nagyrészt terepen.
Mit vársz ettől a versenytől, mire számítasz?
Teljesen más érzésekkel indulok most, mint ha 3 éve, vagy akár tavaly álltam volna rajthoz. Az ember folyamatosan változik, a futás jó tükör ennek meglátásához. Sokkal kevesebb bennem az izgalom, mint rég. Egyrészt kevésbé fontos az egész, mivel már az életem részévé vált, másrészt pedig mégis fontos, és pont ezért. Régebben felnéztem az eredményekre, manapság inkább az emberre tudok. Pont ezért is örülök, hogy az évem sérülésmentesnek mondható, hogy olyan munkám van, ahol megkapom az önmeghaladás lehetőségét, de emellett módomban áll a hobbimnak is élni, illetve hogy a barátaimra, szeretteimre is tudok időt szánni. Számomra akkor sikeres egy verseny, ha kihoztam belőle, amit tudtam. Ezt várom magamtól. Ha ez egy számomra jó időeredménnyel párosul, az a legjobb. De olyan is van, hogy ez utóbbi nem jön össze. Nekem viszont fontos az érzés, hogy megtettem mindent. Ez adja az egész szépségét; számomra az ultra a problémamegoldások és döntések sportja. Nehézségek nélkül csak végrehajtás lenne, nem is kellene versenyeket szervezni, csak teljesítménydiagnosztikán felmérni a sportolókat. De egyre inkább azt látom, hogy itt rengeteg dolognak kell összeállni ahhoz, hogy minden teljesen klappoljon. Mondhatni már-már utópia. Kell ehhez szerencse, véletlen, sors, ki minek nevezi. Én Jóistennek. Kívánok magunknak egy nem könnyű, de áldásos utat boldog célbaéréssel. Az elvárásom magamtól, hogy beletegyem, amit tudok. Ezt meg fogom tenni.