38 évesen tanultam meg tisztességesen úszni, és erre rém büszke vagyok

Szentes Adél | 2018. Szeptember 07.
Mármint nem arra, hogy csak ilyen későn, hanem arra, hogy egyáltalán megtanultam végül. Pedig gondolatban már rég letettem az egész úszás dologról, de csak annyi kellett, hogy rendet tegyek végre a saját fejemben.

Vannak az ember életében apróbb-nagyobb hiányosságok, amiktől időnként kellemetlenül érzi magát. Ilyen például az, ha valaki nem tud angolul, ha nem tud főzni vagy mondjuk biciklizni – TóCsa kollégámhoz, illetve szerény személyemhez hasonlóan, de én vele ellentétben soha nem lennék olyan bátor, hogy közszemlére tegyem egy kétkerekűvel produkált bénázásomat.

A másik hiányosságom, ami miatt időről időre feszengtem kissé, egészen tavaly nyárig az volt, hogy nem tudtam rendesen úszni sem.

Na de mit értünk az alatt, hogy rendesen?

Hát, mondjuk azt, hogy egy 50 méteres medencében gond és mindenféle szorongás nélkül lenyom az ember 10 hosszt. Erre én két évvel ezelőtt biztos nem lettem volna képes, pedig az úszással való empirikus kapcsolatom egyáltalán nem tegnap, hanem úgy 30 évvel ezelőtt kezdődött. Harmadikos koromban az osztályfőnökünk kezdeményezésére heti egyszer két egybevont tornaóra került az órarendünkbe, amit rendre a kerületi uszodában abszolváltunk.  Akkoriban ez elég menő dolognak számított, én viszont – túlsúlyos, erősen szorongó gyerek lévén – alapból rettegtem minden ismeretlen dologtól, azoktól meg végképp, amelyek a testi épségemet veszélyeztethetik. És mivel asztmás is vagyok, nemcsak szorongó, a fuldoklás mint olyan már egész kicsi koromtól a legszörnyűbb, rendszeres élményeim között szerepelt. A tény pedig, hogy az átlagnál kissé kerekdedebb idomaimat kénytelen voltam az úszásórák alkalmával fürdőruhában közszemlére tenni, talán már sejthető, hogy bizony nem igazán villanyozott fel. Örültem, hogy év végére nagy nehezen sikerült elevickélnem a tanmedence egyik végéből a másikba anélkül, hogy nagyobb mennyiségű víz került volna a tüdőmbe, nem meglepő hát, hogy miután az úszásoktatásunknak vége lett, évekig uszoda közelébe sem mentem, mert már a klór szagát megérezve elkezdett összezsugorodni a gyomrom.

Felnőttként az úszástudásom, illetve annak hiánya jobbára csak nyaralásokon jött elő, de problémát nem jelentett, hiszen ott, ahol leért a lábam, boldogan pancsolgattam, sőt ha volt mellettem valaki, akiben (és az úszástudásában) megbíztam, akkor mélyebb vizekre is merészkedtem, akár 10-20 karcsapás erejéig is.

 

Aztán amikor megismerkedtem a férjemmel, kiderült, hogy neki az úszás a kedvenc sportja, imád búvárkodni, és szívesen bevonna engem is az ő kis vízi világába. Nos, úgy látszik, 5 és fél év még nem volt elég, hogy meggyőzzön arról, hogy bizony búvárkodás nélkül nem érdemes élni, de felülről, pipával és szemüveggel azért már többször örömmel nézegettem a halakat, HA ő is ott volt a közelemben.

Tavaly nyáron aztán történt valami, amit áttörésnek tekinthetünk. A Vörös-tengernél nyaralván befizettünk egy búvár- és snorkertúrára, amelynek egyik állomásán lehorgonyozta a kapitány a hajót úgy másfél kilométerre a legközelebbi parttól, egy korallzátony mellett, kaptunk pipát, mentőmellényt, békatalpat, és a feladat az volt, hogy ússzuk körbe a méretes korallképződményt, két búvár felügyelete mellett. Nagyjából harmincan vettünk részt ezen a kiruccanáson, volt köztünk hetven körüli úr, és 8 éves gyerek is, és mindenki a víz felé vette az irányt. Én pedig – a párom kitartó győzködésének hatására – egy pillanatra elhittem, hogy ez nekem is menni fog: hát bemerészkedtem a tengerbe a NYÍLT VÍZEN. Érezve, hogy az óvó tekintetek, a mellényem és a sós közeg azért elég sok biztonságérzetet ad, lassan tempózni kezdtem, és közben áhítattal nézegettem az alattunk tarkálló hatalmas korallmezőt.

Talán negyedóra telhetett el így, mikor egyszer csak körbenéztem, és hopp, a párom nem volt sehol. Páni félelem kerített a hatalmába. Nyilván már rég visszaúszott a hajóra – gondoltam. Ő is, meg a csoportunk 90 százaléka, én meg itt szüttyögök a nyílt tengeren, a sereghajtó búvár mellett, aki egy kisfiút terelget. Hát normális vagyok én?! Nem volt mit tenni, becéloztam a pár száz méterre állomásozó hajónkat, és vadul tempózni kezdtem. Nem érdekeltek engem onnantól sem a színes halak, ráják, korallok, amikből tömérdek tündökölt a vízben, csak arra koncentráltam, hogy mentsem az irhámat. „Hosszú Katinka országából jöttem, hát az nem lehet, hogy itt fulladjak meg” – egyfolytában ezt mantráztam útközben.

Kifulladva, szívdobogva értem vissza a hajóra, szinte biztos voltam benne, hogy már majdnem mindenki rég megelőzött. Ám amikor felmásztam a fedélzetre, csupán 5-6 turista lézengett ott rajtam kívül, hátrafordultam, és akkor vettem észre, hogy a többiek még csak most indultak vissza. Nem akartam hinni a szememnek. Azt hittem, az utolsók között leszek, és kiderült, hogy az elsők között érkeztem. Hirtelen kitört belőlem a nevetés: micsoda paragép vagyok én. Ahelyett, hogy önfeledten gyönyörködtem volna a káprázatos élővilágban, lélekszakadva tempózam vissza, a saját ostoba félelmeimtől hajszolva.

Akkor döntöttem el, hogy legfőbb ideje

El is kezdtem rendszeresen, úgy kéthetente egyszer uszodába járni. Eleinte persze csak mellúszásban, „szakszerűen”, kint tartott fejjel róttam a métereket, de télen megvettem életem első úszószemüvegét, és elhatároztam, hogy nem bohóckodom tovább, megtanulom a légzéstechnikát is. És bár hosszú évekig szentül hittem, hogy én erre alkatilag képtelen vagyok, már az első kitartóbb próbálkozásomat siker koronázta.

Soha nem fogom elfelejteni azt a felszabadító érzést, amikor ráeszméltem, hogy helyes légzéssel nagyjából kétszer olyan gyorsan tudok haladni a vízben, mint korábban, amikor befeszült nyakkal csak arra koncentráltam, hogy a fejemet a hullámok fölött tartsam. Ez is egy mérföldkő volt, és ez a sikerélmény vezetett oda, hogy ma már heti háromszor járok uszodába.

Boldog voltam, amikor először úsztam le 1 kilométert, aztán mikor kettőt – abból egyet háton (!), egyet mellúszásban. És a legutóbbi fontos pontra augusztus végén jutottam el, amikor a Komjádiban egyszer csak azon kaptam magam, hogy letoltam 5 kilométert, és úgy elrepült velem 3 óra, mintha csak 10 perc lett volna. Mit mondjak? Mámorító érzés volt. Remegett kezem-lábam, úgy elfáradtam, de olyan boldog és büszke voltam, mint már nagyon régen.

Fotó: Pexels.com

Nem mintha valami kivételes, oltári nagy dolgot vittem volna véghez. Pusztán csak elhittem, hogy menni fog. Bíztam magamban, és lám, sikerült átlépni a határaimat. Ami azért nem is olyan kevés.

Úgyhogy el is döntöttem, hogy ha nem jön közbe semmi, jövőre megpróbálkozom a Balaton-átúszással, mert milyen menő lenne már épp 40 évesen megcsinálni. És ha sikerül, talán egyszer még azt is elhiszem, hogy biciklizni is képes vagyok megtanulni.

Exit mobile version