Emlékszem, a közelmúltban az egyik átlagosnál hosszabbra sikerült munkanap végén annyira kimerülten értem haza, hogy már azt is sikerélményként könyveltem el, hogy nyitva tudom tartani a szemem. Ültem a kanapén, mérlegeltem, hogy menjek-e most azonnal aludni, vagy várjak-e még becsületből fél órát, közben meg azon tanakodtam, hogy vajon mi a fenében fáradtam el ennyire.
Elvégre, ha külső szemlélőként nézem, a munkahelyemen nem igazán csinálok mást, mint ülök a monitor előtt, tologatom az egeret, és klimpírozok a billentyűzeten. Mindezt 8-10 órában. Vagyis, ha igazán szigorú akarnék lenni, azt mondanám, az ujjaimat leszámítva a testem az idő jó részében nem is csinál semmit. Legalábbis semmi olyasmit, amit fárasztónak nevezhetnénk.
Mégis: többször megyek úgy haza az irodából, hogy hulla vagyok, mint nem. És biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Hála az amerikai Vox magazinnak, ma már azt is tudom, hogy a jelenség nem csak az én fejembe ütött szöget, hanem a tudományos élet szereplőiébe is, így vizsgálni kezdték, mi állhat a dolog hátterében.
Kép forrása: Unsplash
„Hogy miért is annyira fárasztó az irodai munka? Nos, hogy őszinte legyek, ez még most is kész rejtély” – nyilatkozta a Vox című amerikai lapnak a Torontói Egyetem pszichológusa, Michael Inzlicht. Hozzátette, a témában vizsgálódó szakemberek két magyarázatot tartanak a legvalószínűbbnek. Ezek:
- Azért fáradunk el a nap végére, mert az agymunka során felhasználjuk szervezetünk belső energiatartalékát.
- Azért fáradunk el, mert kifogyunk a motivációból.
Az első elmélet azt állítja, hogy minden ember meghatározott mennyiségű belső – ha úgy tetszik, mentális – energiával, akaraterővel vág neki a napnak, amit aztán a nap folyamán szépen lassan elhasznál. Ki többé, ki kevésbé. „Ha az akaraterőnk lenullázódik, elfáradunk” – mondja a már említett pszichológus, majd hozzáteszi, bár a laikusoknak logikusnak tűnik az elmélet, a szakma részéről rengeteg kritikát kap, mondván, az agy nem használ több mentális energiát egy nehéz feladat megoldásához, mint a tévézéshez.
És ezért született meg a második hipotézis, amely azt állítja, hogy mikor egy nehéz feladaton dolgozunk a gép előtt, egy ponton túl természetes, hogy elveszítjük az érdeklődésünket, nem koncentrálunk annyira, elkalandozunk. Azaz, kalandoznánk, ha nem szorítana minket a határidő vagy a kötelességtudat, aminek hatására – noha bármi mást szívesebben csinálnánk – továbbra is a feladattal foglalkozunk.
A szakemberek szerint az „amit épp csinálunk” és „amit legszívesebben csinálnánk” között lévő feszültség az, ami a nap végére annyira lefáraszt minket, hogy hazaérve már annak is örülünk, hogy még nyitva van a szemünk. És hogy ez miért fontos tudás? Azért, mert ha megértik a kimerültség fizikai és lelki okait, a munkahelyi vezetőknek lehetőségük van arra, hogy jobban szervezzék a munkát, és olyan munkakörnyezetet teremtsenek, amelyben a munkavállalók energiával telinek, motiváltnak és produktívnak érzik magukat egész nap.
