A délutáni órákban hajtok be a Váci Jávorszky Ödön Kórház főbejáratán. A hatalmas, szépen felújított épület alagsorán keresztül sétálok fel a gasztroenterológiára, és Anita nővért keresem. Az osztály folyosóján köntösben üldögélő betegek halkan beszélgetnek egymással, csendes pihenő van. A nővérpult mellett egy félig nyitott kórteremből hangok szűrődnek ki, majd hirtelen egy fehér köpenyes ápolónő viharzik el mellettem hangosan kopogó klumpában. „Jókor jöttél, nagyon pörgünk” – mondja Anita. A kezében egy átlátszó folyadékkal teli kémcsövet tart, egy vérző beteg körül ténykednek az osztályos orvossal. „Kolléganőm és egyben főnővérem” – mutat be kollégájának gyorsan Anita, és ugyanazzal a lendülettel már el is tűnik újra a kórterem ajtaja mögött.
„Több időt töltünk szinte egymással, mint a saját családunkkal. Igazi csapattá kovácsolódtunk össze az évek során – kezdi a beszélgetést a bemutatott osztályvezető főnővér, Mandáné Berki Zsanett. – Ismerjük egymás ki nem mondott gondolatát is.” Az osztályon emésztőrendszeri betegségben szenvedőket ápolnak – hányással, hasmenéssel, hasi fájdalmakkal, gyakorta emésztőszervi vérzéses tünetekkel érkeznek a betegek. Orvosi irányítással, 12 órás műszakban 40 ágyas osztályt visz 3-4 szakápoló. „Én még osztályos nővér koromból ismerem Guba Anitát, még mindig motivált, szerencsére nem égett ki. A tempója gyakorta egy hurrikán erejével is felér, ahogyan végigsöpör az osztályon és végzi a napi feladatát, a kollégáknak is besegít” – jellemzi kollégáját Zsanett. A műszakban dolgozó nővérek egy osztályképre is szívesen összeállnak.
Anita a kollégákkal (Fotó: Hernád Géza)
Az első lélegzetvételtől fogva
Anita a váci kórházban is született, 1977-et írtak akkor. Gyerekkorát a Börzsöny lábánál lévő festői faluban, Kemencén töltötte. Édesanyja szakácsnő, apukája kőműves volt, dolgozott a bős–nagymarosi vízlépcső építésénél is.
Anita eleven gyerek volt, és igen erős igazságérzet munkált benne kezdettől fogva, a gyengébbekért mindig kiállt, így gyakorta találta magát a verekedések kellős közepében.
„Akkoriban ment a Linda című filmsorozat a karatés rendőrnővel, el is nyertem a Linda becenevet a suliban” – meséli mosolyogva. Lányokkal nem szeretett játszani, inkább a fiúkkal bandázott, és nem szerette a lányos holmikat sem. „Az elsőáldozásomra kaptam nagymamámtól egy szép fehér, csillogós szandált. Azt tanácsolta a nagyim, hogy mielőtt felveszem, törjem be, sétálgassak a szandálban kicsit, én meg lementem benne a fiú haverjaimmal halászni a patakra. Csak utólag jöttem rá, hogy a nagyi nem erre gondolt” – idézi fel nevetve az emléket Anita.
A családjában számos orvos és nővér is volt, közös vacsoráknál az egészségügyről szóló sztorikat mindig lelkesen hallgatta Anita. Az iskolában elsősegélynyújtó versenyeken is részt vett, egyértelmű volt számára, hogy a közeli Balassagyarmatra megy az egészségügyi szakközépiskolába továbbtanulni. „A szakmai gyakorlatot nagyon szerettem. Idős nénik-bácsik a háborús élményektől a rakott szoknya vasalásáig mindenről meséltek nekünk. Nagy tisztelete volt akkoriban a nővérszakmának, a fehér köpenynek, ezt tanulóként is jó volt megéreznünk” – mondja.
Guba Anita (Fotó: Hernád Géza)
Anita egyke kislány volt, 16 évig várt egy testvérre, és gondolatban már el is engedte a dolgot, amikor mégiscsak bővült a család. Öccse érkezése azonban elég drámaira sikerült.
Másodéves középiskolás voltam, amikor a kisöcsém hét hónapra váratlanul megszületett. Az éjszaka közepén, otthon megindult szülést a mentősök fejezték be, és én vághattam el a köldökzsinórt. Életem meghatározó élménye volt.
A koraszülött pici szerencsére egészségesen született. A csecsemő körüli teendőkből is kivette a részét a fiatal lány, a sulira nem igazán figyelt oda. Javító vizsgáznia kellett volna, amire már nem ment el.
Végül a váci kórházban zajló segédápolói képzésre jelentkezett át. A nővérképző iskolát évekig a szigorúságáról és emberségéről híres Molnár Gabriella, az intézményvezető főnővér vezette, aki 2002-ben hunyt el. Ella nővér emlékét a váci kórházban egy márványtábla is őrzi. „Egy ősz hajú, magas, szemüveges, karakán, kissé félelmetes, idősebb nő volt Ella nővér, amikor én megismertem. Egyébként meg csupa szív, jó ember, és álom volt őt hallgatni, tanulni tőle a szakmát. Mindenkiből kihozta még az is, amit nem is gondolt magáról az illető. Én is olyan jó nővér szeretnék majd lenni, mint ő volt” – így Anita.
Molnár Gabriella és Kossuth Zsuzsanna emléktáblája előtt (Fotó: Hernád Géza)
Szerelem a nővérszállón
Az ország számos pontjáról érkeztek a nővérképzőbe akkoriban, s a fiatalok a kórház melletti nővérszállón lakhattak. Az iskola biztos szállást, életre szóló barátságokat és munkát is adott a képzés alatt és után is, így volt ezzel Anita is.
„Józsit is a nővérszállón ismertem meg. 18 múltam akkor, ő meg 30. Egy év után össze is házasodtunk, s a nővérszállón laktunk eleinte” – idézi vissza. A váci kórház rehabilitációs osztályán kezdte a pályát, a férje is ott dolgozott addiktológiai szakápolóként. Később egy gondnoki lakásba költöztek, ott született meg az első kislányuk. Innen vidékre mentek lakni, hogy közelebb legyenek a férj nővéréhez. Anita itt volt gyesen, közben belejött az állattartásba: malacok, kecskék, kacsák, csirkék, nyulak szaladgáltak az udvarukban, a zöldségeket is maguk termelték. Józsi mindeközben Budapesten, a MÁV Kórház gasztroenterológiai osztályán volt ápoló. Ingázott a kórház és a családja között, gyakorta ott is aludt a kórház nővérszállóján. Majd szép sorban jöttek a gyerekek, Viktória után Georgina, végül Kornél is megszületett. Aztán kiderült, hogy a kisfiuk kicsit más, mint a nővérei.
Fotó: Hernád Géza
„Sokáig azt gondoltam, hogy csak harmadikgyerek-szindrómája lehet, és talán nem jutott elég figyelem neki. Akkor még eszünkbe sem jutott, hogy Kornél autista. Órákig el tudott egy játékkal lenni, kisautókat tologatott egyedül, minden oldalról, nagy alapossággal megvizsgálta őket.” Anita úgy érzete, vidéki lakhelyükön a kisfia nem fogja megkapni a megfelelő óvodai környezetet, és azt is érzete, hogy elege lett a sok egyedüllétből, ezért a családjával közösen úgy döntöttek, visszaköltöznek Vácra. Azonnal kaptak állást és albérletet is. Vácon tanácsolták először nekik, hogy vigyék a kisfiút nevelési tanácsadóba, onnantól kezdve aztán folyamatosan fejlesztésekre járt. Ma már Kornél speciális, kis létszámú iskolába jár, és nagyon szépen fejlődik. Most hetedik osztályos, egyedül közlekedik, boltban is be tud vásárolni, és egyre sikeresebb a számítástechnikában.
Persze soha nem lehet minden kerek: Józsi veseműködése az évek során folyamatosan romlott, dialízisre lett szüksége, majd le is százalékolták.
„A férjem és a testvére is policisztás vesebeteget örökölt. Sajnos a két gyerekünk is érintett, folyamatos nefrológiai gondozásra járnak – mondja Anita. – Családfenntartóvá kellett előlépnem, a kórházi munkám mellett muszáj volt mellékállásokat is vállalnom. Egy fizetésből, csekély rokkantnyugdíjból éltünk akkoriban.” Beugró, azaz fregolinővérként bárhová beoszthatták. A legutóbbi segédápolói munkája a pszichiátrián volt, ami kezdetben háromnaposnak indult, de még hosszú hónapok múlva is ott találta magát. „Ekkor értettem meg, hogy ha itt maradok, akkor egy életre bezáródok” – mondja.
A szakma csúcsa
Kitörési lehetőséget csak a tanulásban látott Anita. Családja először féltette, de végül is mindenki áldását adta a munka és a háztartás melletti továbbtanulási szándékára. „A gyerekeim jól fogadták, hogy nemcsak nekik, hanem anyának is van leckéje, a nagylányommal együtt készültünk az érettségire, és együtt ünnepeltük meg a sikeres vizsgákat is” – fűzi hozzá mosolyogva. Az érettségi után beiratkozott az OKJ-s felnőtt szakápolói képzésre is, majd elment további szakmai tapasztalatot gyűjteni a Honvéd Kórház sürgősségi fektetőjébe.
„Most úgy érzem, minden kerek az életemben. Imádom a családom, a munkám.” (Fotó: Hernád Géza)
Olyan volt, mintha a Vészhelyzet című sorozatba csöppentem volna. Az autóbalesetestől a saját magát gázpalackkal felrobbantó, súlyos égett esetig minden volt, rengeteget tanultam ott is. Amikor először végeztem önállóan szakápolói feladatokat, például a transzfúziós vértasak összeállítást, na, akkor éreztem, hogy ez számomra a nővérszakma csúcsa. Sokáig el se hittem, hogy ezt én raktam össze
– mondja mosolyogva és közben gyorsan mér egy vérnyomást is a legyengült betegnek. „Egyáltalán nem nézem le a segédnővéri teendőket, a mai napig szívesen csinálom őket. A lényeg, hogy egy életen át én nem szerettem volna mindössze csak ágyazni, etetni-itatni, tisztába tenni a betegeket. Éreztem, hogy több van bennem, és mindig is egy küzdő típus voltam.”
Anita nemcsak a kórházi ranglétrán lépett előre, de az ápolónői fizetése is szépen emelkedett. Végre egy stabil munkaközösséghez tartozik, akikhez kötődni is lehet. A férje egy évvel ezelőtt új vesét kapott, a műtét sikeres volt, visszanyerte munkaképességét. Legnagyobb lánya, Viki nemrégen férjhez ment, jelenleg főiskolás a SOTE-n egészségügyi szervező szakra jár, a tanulás mellett orvosírnokként dolgozik, szintén a váci kórházban. A középső lányát, Ginát is felvették mezőgazdasági szakközépiskolába, ő állatorvos szeretne lenni. Kornél fia jövőre lesz nyolcadikos. Anita szerint a fiú otthonosan mozog a konyhában, nagyon érdekli a főzés, lehet, hogy szakács lesz. „Most úgy érzem, minden kerek az életemben – zárja a beszélgetést Guba Anita. – Imádom a családom, a munkám, Vácot, és hamarosan egy karate tanfolyamra is beiratkozom, mert most már én jövök, és a további álmaim! 5- 10 év múlva pedig diplomás ápolóként látom magam, aki az osztályon gyakorlatukat töltő kisnővéreket oktatja a szakma szépségeire.”
