Az Athéntól Spártáig tartó verseny indulóinak 246 kilométert kell leküzdeniük. A legtöbb ember számára hihetetlen, hogy valaki megállás nélkül ennyit tudjon futni. Pedig az ultrafutók sem rendelkeznek földöntúli képességgel vagy különleges varázserővel, bármennyire is szeretnénk mi, többiek azt hinni. Hogy akkor mégis mi a titkuk? Maráz Zsuzsannával, az ország egyik legsikeresebb ultrafutójával többek között erről is beszélgettünk.
40. születésnap, 1. maraton
Zsuzsi kisgyerekes anyakén kezdett futni, és tíz éven át csak a saját örömére futott, eszébe sem jutott, hogy versenyezzen.
Sosem volt gond az alkatommal, aztán 30 évesen, a szülés után volt rajtam pár kiló, és ez zavart. Ez volt az első nyomós indok, hogy elinduljak futni.
Aztán belépett az Esztergomi Futóművek csapatába, tagja lett egy lelkes futóközösségnek, és a 40. születésnapján eldöntötte, itt az ideje, hogy felkészüljön a maratonra, és kipipálja azt a bakancslistáján. „Közben a lányom is kamasz lett, így már el tudtam szabadulni otthonról. Sőt, szerintem egy kamaszgyerek mellett nagyon jó dolog, ha egy anya fut, mert a felgyülemlett stresszt le tudja adni. Az első maratonra való felkészülés során több versenyre is elmentem, hogy szokjam a versenyhangulatot, ne izguljak annyira. Megtetszett az az érzés, amit a versenyek adnak. Az a maraton és a felkészülés egy éve teljesen megváltoztatott. Előtte én egy másik ember voltam.”
Az ultrafutás nem volt a tervei között, az első hatórás futóversenyére is csak azért ment el, hogy az egyik futótársát elkísérje „Gondoltam, ha nem bírom, majd kiállok. Végig fájt a gyomrom, nem mondom, hogy elsőre megtetszett volna a dolog.” Aztán 2011-ben csapatban lefutotta az Ultrabalatont. (A tókerülő verseny 221 km-es távját csapatban és egyéniben is lehet teljesíteni.) „Akkor láttam először igazi ultrafutókat, de akkor még csak néztem őket, mintha egy másik bolygóról jöttek volna, és próbáltam megfejteni, ezek az emberek vajon miért futnak ennyit. Akkor még én is úgy gondoltam, hogy nem normális dolog ennyit futni.” A következő évben már csak négyen futották le a távot, majd egy barátnőjével kitalálták, hogy párosban is szeretnék azt megcsinálni.
Így lettem ultrafutó, nem eldöntöttem, hanem évről évre egyre közelebb kerültem az ultrához, majd egyszer csak ott voltam.
Maráz Zsuzsa, a Spartathlon női bajnoka
Athéntól Spártáig, viharban
Zsuzsi szó szerint berobbant az ultrafutók világába. Miután barátnőjével 2013-ban megnyerték az Ultrabalatont párosban, ősszel országos csúcsot futott egy 12 órás versenyen, az idejével akkor világranglista-vezető is volt. Aztán jött sorban a többi siker. Mostanáig ő az egyedüli, akinek háromszor egymás után sikerült győznie az Ultrabalatonon egyéniben, és övé a női pályacsúcs is. Háromszor állhatott már a Sparthathlon dobogóján, idén ősszel meg is nyerte a nők versenyét. Nem mindennapi körülmények között.
Görögországot épp a verseny idején érte el egy vihar, ami miatt végig szakadt az eső, de Zsuzsi számára egyáltalán nem ez volt a legnehezebb a versenyen. „Ezt a vihart ki nem hagynám, izgalmasabb volt így menni, mint szikrázó napsütésben. Számomra az éjszakák a nehezek. Eleve félek sötétben, és ilyenkor már nagyon széthúzódik a mezőny. Tavaly például 10 órán át nem találkoztam futóval, és kint, a sötét éjszakában annyira egyedül van az ember. Néha elbizonytalanodom, hogy mi van, ha elnéztem az utat, és nem is jó irányba megyek. Persze az ilyen félelmeknek is megvan az előnye, az, hogy nem vagyok álmos. Az álmosság és a fáradtság később jön, amikor kivilágosodik, és már úgy érzi az ember, hogy biztonságban van.”
Laikusként azt gondolnánk, hogy egy 246 km-es versenyen bizonyára mindenki megpihen kicsit. „Én nem szoktam pihenni a verseny alatt, idén csak annyira ültem le, míg átöltöztem, mert annyira vizes voltam, és tudtam, hogy megyünk fel a hegyre, ahol kb. 2-3 fok volt. Mindenhol, ahol kínálgatnak meleg étellel, elhárítom, csak felfalok egy darab banánt és egy kis kekszet, és megyek tovább. Szerintem, ha az ember leül, betakargatják, akkor sokkal nehezebb felállni.”
Mosolygás és monotóniatűrés
Vajon milyen adottságok kellenek ahhoz, hogy valaki ilyen eredményeket érjen el ultrafutásban?
„Én elsősorban az edzésmunkában hiszek, de nyilván számít a genetika, a monotóniatűrés és az aktuális lelki állapot is. A versenyek végén már a fejmunka a döntő, mert akkor a testünk már nem akarja azt, amit ráerőltetünk. Én is lefeküdnék éjszaka egy versenyen, hogy pihenjek, sőt abba is hagynám, de közben a fejem tudja, hogy miért is jöttem ide, és hogy tovább kell menni.”
„A versenyek végén már a fejmunka a döntő, mert akkor a testünk már nem akarja azt, amit ráerőltetünk.”
Zsuzsi a legtöbb róla készült képen mosolyog, őt látva az az érzése az embernek, hogy talán nem is olyan nehéz 100 vagy 200 km-t futni. „Alapból pozitív beállítottságú vagyok, versenyeken is szeretek beszélgetni, persze van az a tempó, aminél már nem lehet. A verseny első felén teljesen őszinte a mosolyom, éjszaka szerencsére nem szoktak fotózni. Amikor kihajolnak az ablakon az emberek, mint most a Spartathlonon is, akkor illik válaszolni. Ha már nem is tudok beszélni, mert olyan fáradt vagyok, akkor is intek a kezemmel. A versenyeken is odaszólok a társaknak, főleg a vége felé, ha látom, hogy valaki szenved, akkor egy jó szóval sokat lehet segíteni.”
Profi amatőrök
Az ilyen brutálisan hosszú ultraversenyek kritikus pontja a frissítés. Zsuzsi az elején nem igazán foglalkozott ezzel, és nem is tudta, milyen lehetőségek vannak. Az első 6 órás versenyét három szál ropival futotta végig. „Annyira fájt a gyomrom az izgalomtól, semmit nem tudtam enni a verseny alatt. A versenyek végére aztán a gyomorfájás rendre elmúlt, innen jöttem rá, hogy ezt a versenydrukk okozza. Ma már szerencsére nincs ilyen problémám.”
Az első években Zsuzsinak nem volt edzője sem, azt is maga próbálta kitalálni, mit egyen és igyon a verseny alatt. „Akkoriban bontakozott még ki itthon az ultrafutás, mindenki maga próbálgatta, hogyan érdemes frissítenie. Nem lehetett akkor még erről nagyon olvasni sem. Az első 12 órás országos csúcsomat úgy futottam le, hogy nem tudtam, hogy van sótabletta, hogy mi az a BCAA-aminosav, amivel védjük az izomzatunkat. Láttam, hogy más futók géleket használnak. Vettem én is 10 darabot, és odaálltam a rajthoz.”
„Ha látom, hogy valaki szenved, akkor egy jó szóval sokat lehet segíteni.”
Ma már Zsuzsi az egyik legelismertebb ultrafutóedzővel, Lőrincz Olivérrel dolgozik, és táplálkozástudományi alapokra építve állítja össze étrendjét is. Ennek ellenére ő és a többi ultrafutó is amatőr sportolónak számít, akik közel annyit edzenek, mint a profi sportolók, de mindezt egy munkahely mellett, a szabadidejükben teszik.
Van mindenkinek egy állása, ebből nem is lehet megélni, mert az ultrafutásban nincsenek pénzdíjak. És szerintem addig jó, amíg ez így van. Mert így szép és tiszta marad a sportág. Ahogy bejön a pénz, elveszíti azt a tiszta szépségét, amiért ezt elkezdtük csinálni, hisz senki nem úgy kezd el sportolni, hogy én versenyző leszek, és milyen fantasztikusan jól fogok ebből élni. Persze, nagyon jó lenne, ha a munka és az edzések mellett beleférne, ha többet járhatnék masszőrhöz és erősítő edzésre. Meg hát családunk is van, szóval nem olyan egyszerű. Egy félállás lenne az ideális, de nem panaszkodom, nagyon örülök, hogy így is csinálhatom ezt.
„Nem akarom, hogy a lányom aggódjon”
Zsuzsi orvosi asszisztens egy háziorvosi rendelőben, mellette pedig délutánonként egy diagnosztikai központban is dolgozik, és most már edzőként tanítványainak is segít a felkészülésben. Mindezek mellett heti hat edzése van, 100-150 kilométert fut egy héten. „Soha nem csinálok olyat, hogy egy edzést is kihagyjak. Februárban például elutaztam a barátnőimmel Madridba. Reggel fél 7 kor indultunk a repülőtérre, és tudtam, hogy nekem van még egy hosszú edzésem aznapra. Tudtam, hogy fáradtan megérkezve Madridba nem lesz kedvem futni, ezért inkább felkeltem korán, és 4 órakor már kint voltam, és megcsináltam az edzést.”
Ha csak lehet, este, sötétben nem fut, ha igen, akkor csak férfi futótársakkal együtt. Szóba kerül Makai Viktória ultrafutó-bajnoknő szomorú esete, akit pár hete a házától pár száz méterre támadott meg egy férfi, mikor hajnali edzéséről tért haza. „Makai Viki a barátnőm, két napig nem aludtam, annyira szorongtam miatta, hogy ezt át kellett élnie. A lányom is aggódik, félt, mindig kérdezi, ugye nem mész este futni. Nem akarom, hogy aggódjon.”
„Tudom, hogy őrület, amit mi csinálunk”
Az ultrafutásról megoszlanak a vélemények, sokan úgy tartják, ennyit futni már nem egészséges, és rosszat tesz az ízületeknek.
Én is azt mondom, hogy a sport addig egészséges, amíg nem viszik túlzásba. De mi az a túlzás? Én nem érzek semmiféle problémát jelenleg, amit a sok futással okoznék. Nem fájnak az ízületeim, fokozatosan haladtam egyik évről a másikra.
Nyilván az, ha valakinek a semmiből kellene egy maratont futnia, az megerőltető lenne. Most már, ha megcsinálok egy maratoni edzést hétvégén, hazarobogok, lezuhanyozom, és elmegyünk a családdal túrázni. Ők azt mondják, nem hiszik el, hogy ennyit edzettem, és nem vagyok fáradt. De az évek alatt megszokjuk ezt a terhelést, a szervezetünk pedig sokkal többet bír, mint gondolnánk. A környezetemben vannak olyan nők, akik soha nem sportoltak, és a térdükben mégis el van kopva a porc. Tudom, hogy őrület, amit mi csinálunk, de nem érzem egyelőre hátrányát ennek, és nem hiszem, hogy kárt tennék magamban.”
„Én is azt mondom, hogy a sport addig egészséges, amíg nem viszik túlzásba.”
S vajon meddig tud egy ultrafutó ilyen magas szinten teljesíteni? „48 éves leszek, nem tudom, meddig lehet ezt csinálni. Valószínűleg, ha majd jön a klimax, akkor sokkal több edzésmunkával tudjuk csak elérni ugyanezt a szintet, hiszen megváltozik a csontösszetétel, csökken az izomzat, a női hormonok már nem védenek, minden szempontból megváltozunk. Biztos nehezebb lesz, de addig szeretném ezt csinálni, ameddig ez nekem örömöt okoz. Ha pedig már nem, akkor majd abbahagyom a versenyzést. Akkor viszont kíváncsian várom majd, hogy milyen lesz úgy visszamenni a Spartathlonra, hogy már nem akarok nyerni, csak teljesíteni. Vannak ott idősebb versenyzők, 60 felettiek, ők megállnak, nézelődnek, esznek finomakat a verseny közben, és nem azért mennek, hogy hajszolják az időt. Szeretném majd megélni ezt a részét is az ultrafutásnak, amikor már nem az eredmény lesz a lényeg, hanem maga az út.”
„Sokat kaptam az ultrafutástól”
Hogy a jövő év mit tartogat számára, még nem tudja. A Spartathlon után 4 hétig pihent, ez persze nem jelenti azt, hogy ne ment volna el futni. Futott a Hospice Alapítvány váltójában, amikor tud, segít nekik, mert fontosnak tartja, hogy minél több emberhez eljusson a hírük, és ilyenkor van arra is alkalom, hogy elmenjen a barátaival futni, csak úgy, a futás és a közösség öröméért.
Az ultrafutás nagyon sok mindet adott számomra. Az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy mennyire megváltozott a gondolkodása, a dolgokhoz való hozzáállása. Nagy önbizalmat adott, sosem gondoltam volna, hogy erre én képes vagyok. A munkahelyemen is másképp állok a megoldandó feladatokhoz. Nem úgy, hogy ezt nem lehet megcsinálni, hanem keresem a megoldást, és nem adom fel. Sokkal kitartóbb vagyok, mint régebben. Olyan dolgokra is azt merem mondani, hogy én erre képes vagyok, amit régen nem tettem meg. Sokkal békésebb vagyok, mint korábban, harmónia van bennem, és ezt mások is érzik rajtam. Úgy gondolom, ezt mind a futástól kaptam.
