„2007 tavaszán, 49 évesen kerültem kórházba hasnyálmirigy-gyulladással. Szinte azonnal felmerült a cukorbetegség gyanúja is – meséli az esztergomi származású, jelenleg Zalában élő Korinek Erika (60). – Rettenetes hasi fájdalmakra ébredtem, arra gondoltam, hogy az epémmel van gond. Korábban már többször volt epehólyag-gyulladásom. De ezúttal sokkal rosszabb volt. Az orvosom azonnal kórházba küldött, ahol négy napig infúzión keresztül gyógyszereztek, sem enni, sem inni nem kaptam. Éhgyomorra 17-es cukrot mértek. Akkor már látszott, hogy teljesen felborult az anyagcserém, de a cukromat a hasnyálmirigy-gyulladás miatt nem tudták beállítani.”
„Persze a problémák már korábban elkezdődtek, csak az ember nem futkos minden aprósággal orvoshoz – emlékszik vissza Erika, aki a rendszeresen rossz közérzetét és a rosszulléteket klimaxos tüneteknek tudta be. –Úgy fél évvel a hasnyálmirigy-gyulladás előtt már jelentkeztek a kellemetlenségek. Sokszor úgy ébredtem, hogy folyt rólam a víz, napközben is előfordult, hogy izzadtam, remegtem. Sokszor gyenge voltam, alig tudtam felkelni reggel. Ráadásul az utolsó három hónapban több mint tíz kilót fogytam. Később kiderült, hogy ezek mind a cukorbetegség következményei, tünetei voltak. Volt egy komolyabb rosszullétem is, amikor a munkahelyemen megszédültem, majdnem el is ájultam. Akkor a háziorvosom azt mondta, hogy túlhajszoltam magam, nem is küldött el semmilyen vizsgálatra, még laborba sem, csak kiírt egy hónap betegszabadságra.
Már akkor komolyabban kellett volna vennem a rosszulléteket. De egyszerűen betudtam az idegi kimerültségnek.
És nem ártott a pihenés sem, a munka már régóta nagyon megerőltető volt.”
Napi négy inzulin, szigorú diéta
Erika két hetet töltött a kórházban, mire stabilizálták az állapotát. „Szigorú diétás előírásokkal engedtek haza, és mindennap hatszor kellett mérnem a vércukorszintemet.” Erika egy hónap múlva jelent meg újra a belgyógyásznál, aki az eredményei alapján megerősítette, hogy cukorbeteg és a jövőben inzulinoznia kell magát, viszont ahhoz, hogy az adagolást beállítsák, újra be kellett feküdnie a kórházba. „Napi négyszeri inzulinadagot írtak elő, ami nem ért teljesen váratlanul, mert már az elején mondták, hogy készüljek fel, könnyen lehet, hogy majd szúrni kell magamat. De amikor szembesültem az elkerülhetetlennel, ami azt jelentette, hogy naponta négyszer magamba kell döfnöm az inzulininjekciót, megrémültem.”
Korinek Erika
Akkor még elképzelni sem nagyon tudtam, hogy a saját hasamba szúrok egy tűt. Aztán persze megszoktam, nem volt más választásom.
Ahogy szépen hozzászokott a szigorú diétához is. „Kezdetben csak nagyon kevés ételt volt szabad ennem, tiltva volt sok minden, és meg kellett tanulnom azt is, hogy számolnom kell a szénhidrátbevitelt. Elég kicsinek tűntek az adagok, de rájöttem, hogy jobb, ha megszokom, hogy egy cukros soha nem lakhat jól, tudni kell megállni. Szerintem sokan itt hibáznak: hogy az inzulin mellett elhagyják magukat. Korábban én sem szerettem meghagyni a tányéromon lévő ételből, de rájöttem, hogy sokkal jobban érzem magam, ha odafigyelek az adagokra, nem eszem magam degeszre. Kaptam egy táblázatot is, az ételek szénhidráttartalmáról, annak alapján kiszámoltam a mennyiségeket. Néhány főzési szokásomon is változtattam, és sokkal több folyadékot fogyasztottam, mint azelőtt.”
Erika háromhavonta járt kontrollra, ahol mindig rendben voltak az értékei, ezért nem volt szükség az inzulinadagolás változtatására sem.
Pedig korábban arra is többen felkészítettek, hogy általában kétévente be kell feküdni a kórházba felülvizsgálatra. Nekem sosem kellett.
„Másfél évvel a diagnózisom után már a belgyógyászom jóváhagyásával szinte mindent ehettem. Az orvosom azt is mondta, hogy felesleges külön, édesítőszerrel sütnöm, néha egy szelet sütemény is belefér. És tévedés, hogy az édesítőszeres ételekből sokkal többet lehet enni, hiszen nem csak a cukorra, hanem a többi szénhidráttartalmú összetevőre is figyelni kell. Persze én továbbra is számoltam a szénhidrátot, szigorúan tartottam magam a dietetikus előírásaihoz. Azzal, hogy mértéket tudtam tartani, nem kellett megvonnom magamtól szinte semmilyen kedvenc ételemet.”
Belerokkant a munkába és a stresszbe
Erika a betegsége előtt egy nemzetközi áruházlánc cukrászatában dolgozott, és utólag biztos benne, hogy a munkakörülményei hozzájárultak a betegség kialakulásához. „Hat év alatt teljesen kiszipolyoztak. Szép fokozatosan épültem le testileg és lelkileg egyaránt. Utólag már beláttam, hogy nagy hiba volt mindent elvállalni, sokszor nemet kellett volna mondani, de akkor nagyon féltettem az állásomat. Kevés munkahely volt, könnyen pótolhattak volna, ezért aztán inkább megszakadtam, túlóráztam, amikor kellett, a szabadnapomon is bementem. Persze mindezt a szeretteim, a kapcsolataim kárára, ami tovább fokozta az amúgy is nagyon rossz lelkiállapotomat. És még naivan azt hittem, hogy számítok, hogy emberszámba vesznek, de amikor bajba kerültem, mert betegen legfeljebb négy- vagy hatórás munkát vállalhattam volna, nem tudtam már nyolc órában visszamenni, simán eltapostak, meg sem próbáltak segíteni.”
„Néhány főzési szokásomon is változtattam, és sokkal több folyadékot fogyasztottam, mint azelőtt.”
A cukorbeteg nőnek ráadásul több más anyagcserebetegség, szövődmény is nehezítette a mindennapjait. „Kiderült, hogy túltermel a pajzsmirigyem, amit összefüggésbe hoztak a hirtelen súlynövekedéssel is. Ami még jobban súlyosbította a helyzetet, hogy a hízás a fenekem egyik oldalán jelentkezett leglátványosabban. Azt hitték, valamilyen zsírdaganat alakult ki ott, de a vizsgálatok után arra jutottak, hogy egyszerűen genetikusan arra a testrészemre hízom. A belgyógyászom ugyan nem sok esélyt adott a plasztikai műtét lehetőségének, én azért megkerestem egy szakembert, de sajnos a műtétről abszolút lebeszéltek, túl nagy lett volna a kockázat, és feltehetőleg ki is újult volna a fenekemen az óriási duzzanat. Azt is mondták, hogy a tb nem téríti a plasztikai beavatkozást, több műtét is kellene, ezért aztán hagytam az egészet.” A pajzsmirigy-túltermelés mellett asztma, csontritkulás, Raynaud-szindróma, magas koleszterinszint és krónikus gyomorsav-túltengés is szerepel Erika kórházi zárójelentésén. „Ennyi problémával persze nem találtam állást, viszont
két évig tartott, mire leszázalékoltak. Még a munkaügyi bíróságot is megjártam, hosszadalmas, megalázó vizsgálatokra és felülvizsgálatokra küldtek.
Addig semmilyen jövedelmem nem volt, visszamenőleg pedig fél évre fizettek csak ki.”
Az új orvos új esélyt adott
2013-ban betegség miatt Erika férje is átmenetileg munkaképtelenné vált, ami a család amúgy is nehéz anyagi helyzetét teljesen ellehetetlenítette. Eladták a házukat, hogy kifizessék a hiteleiket és az ország másik végébe költöztek, egy kis faluba, távol a családtól. „Nem volt más megoldás, de most már azt gondolom, hogy ez a változás hozzájárult ahhoz, hogy lelkileg rendeződjek, és ne a kilátástalansággal szembesüljek nap, mint nap. Szerencsére a falu közössége is befogadott minket, ami nekem nagyon fontos volt, mert szeretek társaságban, barátok között lenni. A rendezvényeken való aktív részvétel pedig mindig lelkesített.” Az orvosi ellátás nehézkesebb volt, mint korábban, a városban. Férje unszolására pedig nemrég új háziorvost kerestek Erikának. „Nem kaptam beutalókat, nekem kellett a szakorvosi javaslataim aktualizálására figyelni, hogy a háziorvos felírhassa a gyógyszereimet. A cukorbetegségemmel nem foglalkoztak, nekem kellett könyörögnöm, hogy legalább évente végezzenek el egy EKG-vizsgálatot. Az új orvosom ezzel szemben azonnal alaposan megvizsgált, kikérdezett az életmódomról, átnézte a leleteimet, és elküldött egy sor vizsgálatra. Azt mondta, hogy a vérképem és a többi eredményem alapján valószínűleg a tabletta is elég lenne.”
A háziorvos a diabetológussal konzultálva javasolta Erikának, hogy hagyja el az inzulint. „Tíz év után leállni az injekcióval egyik napról a másikra először elég ijesztőnek tűnt. Emlékszem, a szomszédasszony kísért el, és még meg is kérdezte a doktornőt, hogy nem leszek-e rosszul. Aznap körülbelül nyolcszor hívott telefonon, annyira aggódott. Én magam is nehezen hittem az orvosnak, de ő magabiztos volt, valószínűleg nem én voltam az első cukorbeteg a rendelőjében, akinek javult az állapota. Legalábbis ezzel nyugtattam magam. De nem is volt semmi bajom. Egy hónap után az orvosom újabb vérképet csináltatott, majd felírt egy gyógyszert, ami nem vált be, kellemetlen hasmenést okozott. A második próbálkozás már sikeresebb volt, azóta is azt a tablettát szedem, naponta egyet kell bevennem. A cukrom az utolsó vérvételnél már csak 7-es volt. És a kicsit több mint fél év alatt, amióta nem kell inzulint injekcióznom magamba, fogytam 16 kilót.”
Erika születésnapja
Amióta nincs szüksége inzulinra, Erika elhatározta, hogy még tudatosabban fog élni. „Hálás vagyok a sorsnak, hogy annyi nehézség után a hatvanadik születésnapomra ilyen ajándékot kaptam. Szeretnék méltó is lenni hozzá, ezért elhatároztam, hogy még egészségesebben fogok étkezni. Nekem ez igazából nem is lemondás, hiszen szabályokkal élek tizenegy éve.
Amikor a doktornő véglegesítette a napi egy tablettát, az utcára lépve legszívesebben szétkiabáltam volna a boldogságomat, hogy mindenki hallja. A férjem a születésnapomon az utolsó, szükség esetére a hűtőben tárolt inzulint is kidobta.
Neki nagyon sokat köszönhetek, mert mindig tartotta bennem a lelket. És az érzés, hogy nem vagyok egyedül a bajban, nekem mindig nagyon sokat jelentett. Ő az, aki hazafelé mindig felhív és megkérdezi, van-e itthon minden, amire szükségem van, de naponta többször is telefonál nekem, hogy vagyok, mit csinálok éppen. Neki is tartozom annyival, hogy vigyázok magamra.”
