„Nehéz ezt egy szülőnek kimondani, de néha az a rosszabb, hogy a gyerekünk még életben van. A szenvedés miatt, amit mindennap látunk, de nem tudunk ellene tenni” – nyilatkozta a Telegraph című brit lapnak Sharen Green. És az idős édesanya pontosan tudja, miről beszél: 2016-ban, 15 hosszú évnyi küzdelem után az anorexia miatt veszítette el 39 éves lányát, Charlotte-ot.
Az anyuka elmondta, Charlotte-on az anorexia első tünetei a gimnázium alatt jelentkeztek, de igazán az egyetem alatt vált a betegség foglyává: az ezt követő 15 évet szinte folyamatosan kórházban töltötte. „Az első néhány évben magamat okoltam. Azt hittem, azért lett anorexiás, mert úgy nőtt fel, hogy az anyja elégedetlen volt a súlyával. Aztán egy idő után feladtam az önmarcangolást: elvégre nem minden fogyókúrázó anyukának lesz anorexiás a lánya” – mondta Sharen, aki az utolsó években már letett arról, hogy lánya valaha is meggyógyul.
„A férjem az utolsó pillanatig reménykedett, hogy a lányunk erősebb lesz a betegségénél, de végül nem így lett. Charlotte egyedül halt meg az edinburgh-i lakásában. Hogy végül a szíve vagy a teste adta fel, sosem fogjuk megtudni” – zárta vallomását az anyuka, aki kizárólag azért vállalta, hogy a nyilvánosság előtt is beszél a családi drámáról, hogy felhívja a figyelmet az evési rendellenességek veszélyeire. És pontosan ugyanebből az okból – figyelemfelhívás gyanánt – szólaltak fel azok a szülők is, akiknek vallomását most a Whisper gyűjtötte össze, és akikben az a közös, hogy kivétel nélkül farkasszemet néztek már az evési rendellenességek valamelyik fajtájával.
Íme a gondolataik:
„A lányom anorexiás. Ma – miután egész nap egy falatot sem evett – főztem neki egy kis levest. Természetesen a kedvencét. Mikor meglátta, sírva fakadt.”
„Nem akarom, hogy a lányom meghaljon az anorexiája miatt… de lehet, hogy meg fog. Minden egyes nap attól rettegek, hogy megcsörren a telefonom, és AMIATT hívnak. Már évek óta beteg, és nincs javulás.”
Életem legnehezebb időszaka volt az a néhány év, mikor a fiam az evési rendellenességével küzdött. Még ma is elfog a sírás, ha csak rágondolok.
„A lányom anorexiás. A férjemmel megtartottuk az egyik régi farmernadrágját abban a reményben, hogy egyszer újra jó lesz majd rá.”
„A csodálatos, egyetemista fiam anorexiás. És nem tehetek róla, úgy érzem, hogy ez az én hibám.”
Az anorexia szép csendben felemészti a kislányomat. Belepusztulok, hogy így látom őt, mégse tehetek érte semmit.
„A feleségem egész addig küzdött az anorexiájával, míg teherbe nem esett. Most a lányom küzd a betegséggel. Nekem pedig a szívem szakad meg, hogy továbbörökítettük ezt a szörnyűséget.”
„A lányomat ma anorexiával diagnosztizálta az orvosunk. Azóta képtelen vagyok abbahagyni a sírást.”
