Este még csak egy kis kaparászást érzek a torkom környékén, nem is kaparászás ez, inkább csiklandozás, el is hessegetem, nem foglalkozom vele, „köszi, nem kell tea”, mondom a barátnőmnek, férfi vagyok, nincs szükségem természetes hatóanyagra, meg eleve semmi bajom, hagyjuk már! Éjjel aztán torokfájásra ébredek, ekkor már sejtem, hogy nagy a baj, de egy részem még mindig tagad, biztos csak valami múló kis izé, reggelre semmi bajom nem lesz, ez nem lehet az.
Reggel aztán bedugult mindennel ébredek, zúg a fülem, fáj a fejem, felülni is hatalmas küzdelem, a pólóm smirglipapírként karistol, ahogy felhúzom, mintha higanyban mozognék, amikor megpróbálok felkelni, nem is sikerül, hangos hörgéssel adom környezetem tudtára, hogy itt a vég. Lázat nem is kell mérnem, pontosan tudom, mi a helyzet: a legrosszabb, ami férfivel csak megtörténhet, a pokoli, kínzó, makacs, gúzsba kötő
37,1 fok.
Nincs mese, ha kétségbeesetten is, de muszáj elfogadnom, hogy ez most legalább egy hétig így lesz. Mentségem sajnos nem lesz, mindenre képes leszek ugyanis, amire egyébként is, tudok majd dolgozni, főzni, takarítani, ha nagyon unszolnak, kocsmázni is („Hagyjál már, akkor te majd pálinkát iszol!”), de minden kétszer annyi ideig tart és négyszer annyi energiába kerül majd, semmi sem lesz az igazi, aludni nem tudok, ébren lenni még kevésbé, elfogyasztok naponta egy százas zsepit, és ha valahogy ki is kecmergek belőle, egy-két hétig akkor is elkísérnek majd a maradványtünetek. És ez még a jobbik eset: akkor lesz ez, ha nagyon gyorsan eljutok egy gyógyszertárba (márpedig most elképzelni sem tudom, hogy bármit nagyon gyorsan csinálok), mert persze se Neocitran, se ezrescé, se semmi, hiszen a legutóbbi ilyen után megfogadtam, hogy velem nem lesz többé ilyen, ennyi volt. Hát erről ennyit:
megint itt van a férfinátha.
A fotós szakma képviselői egyetértenek abban, hogy a férfináthát ábrázoló stockfotók az egyetlenek a műfajban, amelyek valódi élethelyzeteket hitelesen ábrázolnak (Kép: iStock)
Tudtam, hogy nem vagyok ezzel egyedül, de hogy mennyire nem, azon én is megdöbbentem. Mármint azzal, hogy évente egyszer, menetrendszerűen, de sosem akkor, amikor számítok rá, eljön a másfél hetes, papíron piszlicsáré, de az életminőséget mégis ipari faaprítóval ledaráló tünetekkel járó komoly betegség, amely annyira rejtélyes és mitikus (mint kiderült: még az orvostudomány előtt is), hogy neve sincs. Férfináthaként terjedt el a köztudatban, de még a kutatók is így használják összetett és hosszú latin szavak helyett.
A férfinátha nem vicc, annyira nem, hogy maga a szó (man flu) szerepel a Cambridge és az Oxford szótárakban. Igaz, amennyire egyértelműen rossz az érintetteknek, annyira homályos és általános, már-már aggasztó a definíció. Az Oxford szerint ez ugyanis úgy szól, hogy
az, amikor a nátha vagy más enyhe betegség tüneteit láthatóan eltúlozva éli át egy férfi.
A jelenség egyébként wimpy man syndrome-ként, azaz – laza fordításban – rinyáló férfi szindrómaként ismert a szakemberek körében. Hát, köszönjük a lekezelést, kedves brit tudósok: látszik, hogy fogalmatok sincs, miről beszéltek, különben nem írnátok ilyen baromságokat! Brexit-ügyben hogy álltok egyébként?
Egyébként nem is kell rögtön a tudományhoz fordulnunk, hogy megtudjuk, mennyire súlyos és az egész (internetező) világot érintő probléma a férfinátha. Elég, ha elkezdjük beírni a Google-ba magát a szót. Az első automatikus javaslat ugyanis, amit kidob a kereső, így néz ki: Is man flu worse than giving birth? Azaz:
Durvább a férfinátha a szülésnél?
Ide kívánkozik az a népszerű közmondás, hogy ha a férfiaknak kellene kihordani és megszülni a gyerekeket, már rég kihalt volna az emberiség, ami persze kemény, de nyilván teljesen jogos felvetés. (Igaz, cserébe a nők is belegondolhatnának néha, hogy a tejfakasztó utáni másnapok is nagyon fájdalmasak tudnak lenni, na mindegy, csak mondom!) De ne vigyük el a témát ebbe a feminista irányba, inkább beszéljünk arról, hogy miért olyan rettenetes a férfinátha, minden megjátszás és önsajnáltatás nélkül is, őszintén.
Felmérések kimutatták, hogy a férfináthában szenvedő férfiak menősége átlagosan 47%-kal esik vissza (Kép: iStock)
A brit Nuts férfimagazin ugyan nem a legtutibb forrása a tudományosan megalapozott tényeknek és összefüggéseknek, mégis sokat mond, hogy amikor megkérdezték olvasóikat, mennyi idő alatt másznak ki egy tisztességes náthából,
a nők átlagosan másfél napot mondtak, míg a férfiak hármat.
A magazin természetesen nem azt szűrte le ebből, hogy a férfiak előszeretettel szenvednek ok nélkül, és szolgáltatják ki magukat a nőkkel, hanem azt, hogy a férfinátha nagyon is valódi, komolyan veendő betegség, az elhúzódó szövődmények elkerülése végett tehát tessék tiszteletben tartani, ha a férfi szenved, ahelyett, hogy kiparancsolnák az ágyból. (És ha már itt tartunk, ki is lehet szolgálni őket, mindenkinek jobb lesz, ha hamarabb felépülnek – vonja le a következtetést a magazin szerkesztősége, amely állásponttól természetesen elhatárolódik az NLCafé szerkesztősége, kivéve e sorok íróját, aki tartózkodik, ahogy a többi itt dolgozó férfi is.)
Ezzel azonban nem jutottunk közelebb a tudományos megfejtéshez, csak ahhoz, hogy létezik-e a jelenség. (Létezik.)
A kérdés az, hogy klasszikus férfi-jellemgyengeségről van-e szó, azaz arról, hogy a férfiak (akár öntudatlanul is) eltúlozzák a tüneteket, és felveszik az elesett beteg szerepét, hogy így csikarjanak ki némi törődést és szeretetet társuktól, családjuktól. A másik lehetőség az, hogy a férfiakra konkrétan, orvosilag durvábban hat a nátha és a többi „kisebb” vírusfertőzés. Nem légből kapott ötlet az utóbbi sem, van is analógia: a nők például nagyon ritkán éreznek jellegzetes mellkasi fájdalmat szívroham előtt és közben (náluk inkább általános tünetekkel jár, így veszélyesebb is, mert sokszor nem ismerik fel), míg a férfiak szinte mindig. Azaz lehet, hogy nem is túloznak a férfiak, egyszerűen ennyire rossz nekik, ha megfáznak.
2017-ben a BMJ egészségügyi kutatóintézet végzett átfogó kutatást a témában, és bár ítéletet nem mondtak, nagyon érdekes összefüggéseket találtak. Felhívták a figyelmet például arra, hogy a férfiak rosszabbul reagálnak az influenza elleni védőoltásra: egyszerűen gyengébb antitest-reakciót produkálnak, mint a nők. Ennek oka nem ismert (talán a tesztoszteron gátolja az oltás hatóanyagát), az viszont biztos, hogy ha mégis elkapják a vírust a beoltott férfiak, betegebbek lesznek, mint az ugyanakkor, ugyanazzal beoltott nők. Ráadásul oltástól függetlenül is gyengébb a nők immunreakciója a vírusra, azaz enyhébbek a tünetek – derült ki, amikor orrnyálkahártyasejteket tereltek össze az influenzával. A statisztika is ezt támasztja alá: több férfi kerül kórházba vírusfertőzéssel (és több is hal meg), mint nő.
Ez tudományosan inkább csak sugallja, mint állítja, hogy a férfinátha valódi, már csak azért is, mert az influenza kissé más tészta, igaz, a nátha ugyanúgy vírusfertőzés. Létezik azonban evolúciós magyarázat is: az őskorban, amikor a túlélés a vadászaton múlt, a férfiak többet pihentek egy-egy betegség alatt és után, hogy erejük teljében térjenek vissza. Egy lábadozó vadász ugyanis többet ártott, mint használt. Ilyenkor persze a nők dolga volt ápolni és feltáplálni a férfit. (Még mielőtt a férfi olvasók felsóhajtanának, hogy régen ez is jobb volt, jusson eszükbe, hogy cserébe a várható élettartam is rövidebb volt akkoriban néhány évtizeddel.)
Az átlagos férfinátha-áldozat naponta 68,9 zsebkendőt fordít orrfújásra, míg egészséges időszakban ez a szám csupán 3,4 (Kép: iStock)
Korábban a Cambridge Egyetem orvosai jutottak hasonló eredményre. 2010-ben matematikai modelleket eresztettek rá a témában rendelkezésre álló adatokra. A kiindulópont az volt, hogy a férfiak a nőkéhez képest hagyományosan „kalandosabb”, mozgalmasabb életük során több ingernek, így több vírusnak teszik ki magukat. Azt az eredményt várták, hogy pont ezért az immunrendszerük is erősebb, de kiderült, hogy nem: éppen hogy gyengébb. Valószínűleg azért, mert hiába erősítené meg a több vírus az immunrendszert: ha túl sokkal találkozunk, állandó az újra- és felülfertőzés veszélye, tehát hiába az evolúció,
a férfiak egyszerűen túl sokat rohangáltak a történelem során ahhoz, hogy tisztességes immunrendszert fejlesszenek ki.
Egyszóval, bár nagyon szeretném azt írni, hogy hoppá, itt a bizonyíték, a férfinátha valódi, tessék komolyan venni, nem írhatom. A tudományos igényű kutatások ugyanis legfeljebb sugallják ezt, és azt üzenik: valószínű, hogy a jelenség orvosilag is megalapozott, vagyis a megfázástól egy hétig intenzíven szenvedő férfi nem megjátssza az agóniát, hanem jó eséllyel konkrétan átéli, tessék tehát elhinni neki. Maradjunk abban, hogy ez is valami igazolásféle nekem és az érintett sorstársaimnak, hogy nem mi vagyunk a rossz arcok ebben a történetben.
De azért az is idekívánkozik, hogy a fent említett kutatásokat mind-mind férfiak végezték.
