Gizella (nevét kérésére megváltoztattuk) 20 évig küzdött bipoláris depressziójával, mire megfelelő kezekbe került. Ha úgy hozza az élet, ma már bármilyen embert próbáló nehézséggel megbirkózik, de meglehetősen mélyről indult. „Én itt voltam lenn, a fehér köpenyes orvos ott fenn, és kimerült a gyógyítás abban, hogy felírta a receptet, én pedig vártam a javulást, mint a megváltót. Eleinte tényleg elhittem, hogy ha beveszem a gyógyszert, akkor megváltozik a világ, de erről szó sem volt.” Egy fél évig tartó, súlyos depressziós időszak következett, amikor az öngyilkosságot is megkísérelte, és Damoklész kardjaként lebegett felette, hogy elme-szociálisotthonba kerül. Végül a háziorvosa rátalált az Ébredések Alapítványra.
Szakítottak a régi módszerekkel
Ha valaki mit sem sejtve betévedne a nyolcadik kerületi épület kapuján, annak valószínűleg álmában sem jutna eszébe, hogy itt mentális problémákkal élő embereket kezelnek, előbb gondolná azt, hogy egy hangulatos romkocsmában jár. Nemcsak a padokkal körbevett belső udvaron függ festmények és rajzok sokasága, a színes képek végigkísérik a lépteinket a folyosókon, és végül abban a szobában is jó néhány akad belőlük, ahol összegyűlünk beszélgetni.
Akárcsak egy hangulatos romkocsma (Fotó: Hernád Géza)
Gizella mellett – aki ma már önsegítő csoportot vezet az Ébredéseknél – Bulyáki Tünde önkéntes szociális munkás (az ELTE TÁTK oktatója) és Kristóf Róbert ügyvezető igazgató is örömmel mesél az alapítványról, ami 1991-ben jött létre, és 94-ben vezette be Magyarországon a közösségi pszichiátriát megalapozó programot. Itt azóta is keményen dolgoznak azon, hogy segítségükkel a középsúlyos és súlyos pszichiátriai kórképekkel – mint amilyen a depresszió, a bipoláris zavar vagy a borderline – élő emberek a lehető legjobb életminőséget érhessék el.
Az Ébredések Alapítvány többek között azért kivételes, mert egy épületen belül lehet igénybe venni szociális és egészségügyi ellátást: van nappali kórház, addiktológiai és pszichiátriai ambulancia, és a már említett közösségi pszichiátriai ellátás. Utóbbi módszertanát az új-zélandi származású Ian R. H. Falloon dolgozta ki, aki szembement a bevett gyakorlattal, illetve azzal a képpel, ami általában az emberek fejében él a pszichiátriai kezelésekkel (és a páciensekkel) kapcsolatban. Az eltelt évek dacára Magyarországon a közösségi pszichiátria nincs túlzottan a köztudatban, az egészségügy pedig valójában a mai napig nem ismeri el.
Gizella így mesél az első tapasztalatairól: „Fél éven keresztül lépésről lépésre haladtunk egy pszichológussal. Feladatokat kaptam, például hogy főzzek pudingot, vagy menjek le a játszótérre egy barátnőmmel, és örömnaplót kellett vezetnem. Már húsz éve tudtam, hogy bipoláris zavarom van, az interneten sok mindent lehetett találni erről, de az nem volt eléggé kézzelfogható tudás számomra. Itt viszont specifikusan, rám szabva szedtük össze, hogy mi az, ami nekem segít. A pszichiáteremet bármikor hívhattam, volt, hogy december 30-án is a rendelkezésemre állt, és eljött egy barátom lakására. Elkezdődött a pszichoedukáció, amibe a családomat és a hozzám közel álló barátokat is bevontuk. Krízistervet készítettünk, feljogosítottam két barátomat, hogy ha látják rajtam, hogy nem vagyok jól, és én mániás állapotban ezt nem venném tudomásul, akkor hívhatják a doktornőt.” Ebből már nagyjából sejthetjük, miben újított a közösségi pszichiátriai kezelés.
„Itt kérdezték meg először, hogy én mit szeretnék”
„Nagy váltás volt az előzőekhez képest, hogy a közösségi ellátás nem egy intézményközpontú rehabilitációt valósít meg, hanem az érintett személy otthonában történik” – magyarázza Tünde. A kliens köré tulajdonképpen egy teamet építenek, ami a hozzátartozókból, a barátokból, a szakemberekből – a pszichiáterből, a pszichológusból, a szociális munkásból –, valamint egy olyan, úgynevezett tapasztalati szakértőből áll, aki maga is mentális zavarral küzd, és elvégzett egy képzést, hogy segíthessen a sorstársain. Emellett vannak még kísérő szakértők is, akik hozzátartozóként rendelkeznek tapasztalattal, náluk szintén alapfeltétel a képzés elvégzése. A csapat összetétele egyénre szabottan változhat, olyan is van, hogy bevonnak még például családsegítőket vagy rehabilitációs szakértőket.
A teamben mindenki egyforma súllyal vesz részt, de az irányítás a kliens kezében van. Az alapítványnál egyébként sem létezik hierarchia, a szakemberek, az összes segítő és a kliens is egyenrangúak. Fehér köpenyt nem hord senki, azt még a konyhásokról is leparancsolták. Az orvos és a kliens részletesen átbeszélik a gyógyszerezést, és a pszichiáter azt is elfogadja, ha az illető nem akar beszedni semmit. Tünde elmeséli, hogy amikor PhD-kutatása során interjúkat készített, beszélt valakivel, aki azt mondta, 19 év telt el úgy az életéből, hogy sehol sem kérdezték meg, ő mit szeretne, először itt voltak kíváncsiak erre.
Kristóf Róbert (Fotó: Hernád Géza)
„Ha valaki beteg, az nem csak neki probléma, hanem mindenkinek, aki együtt él vele, és ez a pszichiátriában különösen így van – mondja Róbert. – Ezért megtanítjuk a családot arra, hogy hogyan működjenek ezekben a helyzetekben, mert sokszor az is a probléma, hogy szeretnének segíteni, de nem nagyon tudnak.”
A közösségi pszichiátria fantasztikus együttműködési lehetőséget ad, megvannak azok a technikák, amikkel segíthetjük a felhasználót és a hozzátartozókat abban, hogy hatékonyan tudjanak egymás mellett élni, javuljon az életminőségük, és a kliens elindulhasson a felépülés útján.
Az elszigeteltség viszont sajnos sok mentális zavarral élőnél jelentkezik. Ha nincs támogató közeg, vagy a család nehezen viseli a terheltséget, az érintettek nagyon hamar magukra maradnak, és lecsúszhatnak. Így nem is minden esetben lehet megvalósítani a közösségi ellátást. Az is megesett már, hogy egy család azzal küldte el a szakembereket, ne jöjjenek többet, mert ők „a sátán küldöttei”. Akkor a klienssel egyénileg folytatták a gondozást.
Minden eszközt megadnak a felépüléshez
A közösségi pszichiátriai ellátás lényeges eleme, hogy örömteli célok mentén halad. Ezeket természetesen a kliens határozza meg, de a team közösen találja ki, mi mindent kell elérni ahhoz, hogy ezek megvalósulhassanak. A csapat számba veszi a nehézségeket, kidolgozza a stratégiákat, és ebben egyformán szerepet vállalnak a segítők, a hozzátartozók és maga az érintett is. Az úgynevezett gondozási terv általában 3 vagy 6 hónapra szól, a családot is bevonják. Gizella meséli, hogy az ő esetében ez azt jelentette, hogy az édesanyja személyes céljait is kitűzték, és ezek nem voltak megegyezők az övével. Az anyukája például azt szerette volna, hogy többször láthassa az unokáját. „Az én állapotom ezt nyilván kissé akadályozta, mert ő akkor azzal foglalkozott, hogy én hogy vagyok, de őt is figyelembe kellett venni, mert ez egy közösségi gondozás. Együtt figyeltük, ki hogyan haladt, később pedig ezt felülvizsgáltuk, és 3-6 hónap múlva új célt jelöltünk meg.”
A közösségi pszichiátria egyik fontos része az életviteli készségek fejlesztése is, a célok elérésében sokszor ugyanis nagy akadályt jelent ezek hiányossága, például ha a mentális probléma fiatal felnőttnél lépett fel, és a kliens nem tanult meg mondjuk főzni vagy csekket befizetni, mert a családja megcsinálta helyette. Persze rengeteg példát hozhatnánk még a szabadidő eltöltésétől kezdve a munkavállaláshoz kapcsolódó kulcskompetenciákig. Ezeket tréningek keretében, akár otthon vagy egy csoportban lehet elsajátítani.
A cél az örömteli élet mellett az is, hogy a felhasználók elhelyezkedhessenek a nyílt munkaerőpiacon. 54 százaléka dolgozik, tanul azoknak, akik már legalább egy éve igénybe veszik az alapítvány szolgáltatását! Viszonyításképp: ez az arány 27 százalék körül van, ha azt nézzük, mi a helyzet, amikor odakerülnek az Ébredésekhez.
A stresszkezelés szintén egy sarkalatos pont, hiszen a mentális zavarral élők sokszor érzékenyebbek és sérülékenyebbek feszült helyzetekben, ezért a hatékony kommunikációt is tanítják az egész családnak. „A közösségi gondozó ebben a segítő folyamatban eszközöket ad, facilitál és képessé tesz, beindítja az erőforrást, amivel az érintett és a hozzátartozó rendelkeznek. De nem mi oldjuk meg a problémákat, azt nekik kell ”– szögezi le Tünde.
Nem ígérgetünk gyógyulást, de felépülést igen. Alkalmassá tesszük őket, hogy egy jó életminőségen tudjanak élni, és azt gondolom, hogy ez a legtöbb, ami adható ilyen helyzetben
– hangsúlyozza Róbert.
Az alapítvány háttere
Az Ébredések Alapítványnál 18-an dolgoznak, átlagban 8-10 önkéntesük van, illetve az egyetemekről érkező, részképzésen lévő hallgatók is részt vesznek a munkában, akik általában 8-an, 9-en vannak. Mivel a szociális törvényben rögzített, állami feladatokat ellátó intézményről van szó, az alapítvány költségvetési normatívát kap, amiért komoly kliensszámot kell teljesíteni. A közösségi ellátásban résztvevők ezen a kereten belül ingyenesen vehetik igénybe a szolgáltatást, de az alapítvány magánellátást is nyújt, amiért fizetni kell, bár csak a fővárosi átlagárak töredékét.
Minden századik ember küzd valamilyen mentális zavarral
Az alapítvány egyik legnépszerűbb csoportja a hanghallóké, akik egy holland módszer alapján a megélt hangokkal dolgoznak, próbálják értelmezni azokat, és megfejteni, hogy miért jelentkeztek, ráadásul elképesztő hatékonysággal. Hálózatuk mára országossá nőtt, több vidéki városban is lehet velük találkozni, ahol megosztják a tapasztalataikat és a különleges módszert azokkal, akik hasonló nehézségekkel állnak szemben. Tevékenységük azért is fontos, mert azzal, hogy bátran felvállalják a problémájukat, sokat tesznek a megbélyegzés ellen. Az alapítványnak ez is a küldetései közé tartozik: középiskolákba járnak érzékenyítő órákat tartani, megjelennek a Sziget fesztiválon, és a Nyitnikék Magyar Antistigma Kezdeményezéssel karöltve minden évben díjakat osztanak ki, hogy felhívják a figyelmet azokra az alkotásokra (például cikkekre vagy filmekre), amelyek a megbélyegzés ellen küzdenek.
Gizella 19 évesen kapta az első stigmát egy híres főorvostól a kórházban, ahová a mentő vitte be súlyos mániás állapotban.
A maga lányából sosem lesz normális ember
– mondták a feje fölött az édesanyjának. Gizella sokáig szégyellte a problémáját. Amikor az alapítványhoz került, akkor jött rá, hogy ez mégsem annyira kínos, lehet róla beszélgetni, és így lassan kiderült számára, nem kell messzire menni ahhoz, hogy pszichózissal élő emberrel találkozzunk: lehet, hogy ott van a szomszédban, a rokonságban vagy épp egy szórakozóhelyen futunk össze vele. Ezt a tények is alátámasztják, ugyanis a szakértők szerint minden századik ember küzd valamilyen mentális zavarral.
Fotó: Hernád Géza
Gizella szerencsére nem adott hitelt az orvos kijelentésének.
Sikerült elvégeznem két főiskolát, tizenegy évet dolgoztam Magyarországon, kilencet külföldön, megteremtettem az önállóságomat, lett saját lakásom, felfelé ívelő karrierem. A pudingtól, amit először nem sikerült megcsinálni, eljutottam odáig, hogy nehezebb élethelyzeteket is át tudtam vészelni, akár egy lakásfelújítást vagy egy közeli barátom súlyos betegségét is. Itt vérteztem fel magam ehhez, itt kaptam mankót és szárnyakat, hogy repülhessek.
Egy nagy közösség
„Zordan hangzanak ezek a dolgok, de mi azért itt nagyon jól vagyunk, mondhatni vidáman, nincs lógó orrú folyosói mászkálás, meg remegő és egy helyben topogó kliens, mert állapotuk karban van tartva, folyamatosan, gondosan, odafigyeléssel, a kliens által elfogadott, vele egyeztetett megoldásokat tartva szem előtt” – mondja Róbert a beszélgetésünk vége felé. Olyan is volt már, hogy nyáron egy hétig minden este zenével, filmmel és irodalommal csábították be az utca emberét az udvarra egy nyolcadik kerületi fesztivál alkalmával, de az alapítvány maga is egy nagy, összetartó közösség. Karácsonykor például együtt főznek és ünnepelnek a kliensekkel és a hozzátartozóikkal. Mindannyian figyelnek egymásra: előfordult már, hogy a büfében dolgozók szóltak az orvosoknak, hogy vigyázzanak, mert valaki megint furcsákat kezd beszélni.
Fotó: Hernád Géza
Azt, hogy itt mindenki egy célért dolgozik, a szakmai személyzettől a gazdasági, képzési munkatársakon és a HR-vezetőn keresztül a többi felhasználóig, jól érzékelteti az alábbi történet is. Járt egyszer egy fiatal lány az alapítványhoz, aki 120 kilót nyomott, szakadatlanul plüssállatokat ölelgetett, és amikor félt, bebújt az asztal alá, de általában csak a kövön ült a lépcsőház elején. Nagy szó volt, ha télen sikerült egy párnát aláimádkozni, hogy ne fázzon fel. Az akkori gazdasági vezető – akinek nem volt pszichológusi vagy pszichiáteri képzettsége – egyszer megkérte, hogy menjen be neki segíteni, mert rengeteg a munkája, és még azt is kikötötte, hogy csak két plüssállatot hozhat magával, mert írnia kell majd. A lány pedig ment, és segített. Rövidesen ő tartotta kézben az adminisztráció nagy részét, precíz, pontos munkaerőnek bizonyult, kivirult, lehetett vele beszélgetni, nem mellesleg pedig 58 kilósra fogyott. Ma már hiába kérdeznénk, mi van vele – nem tudják. Kikerült az alapítvány szárnyai alól, amikor nem volt szüksége többé segítségre, és az, hogy nem látják, csak jót jelenthet. Elment, és éli az életét.
