„Hat hónapig vártam azzal, hogy elmondjam a szerelmemnek: meg fogok vakulni”

Shannon végül akkor vette rá magát, hogy színt valljon, mikor már fél éve együtt volt szerelmével. Azt mondja, egyrészt azért döntött így, mert addigra konkrétan felemésztette a lelkiismeret-furdalás, másrészt, mert rádöbbent, hogy a párja helyében ő is tudni akarná a dolgot. „Akkor már naponta gugliztam rá arra a kérdésre, hogy »hogyan mondd el a barátodnak, hogy meg fogsz vakulni«” – idézi a HuffPost Shannont, aki – meglepetés – az interneten semmilyen hasznos tanácsot nem kapott a problémájára.

„Úgy döntöttem, mielőtt mindent bevallok a barátomnak, a családtagjaimon és a barátaimon gyakorlom a dolgot” – mondja Shannon, aki ezekből a beszélgetésekből jött rá, hiába szeretné mindennél jobban, képtelen előre megjósolni, hogyan reagál majd párja a sokkoló hírekre. „Aznap reggel, épp a féléves évfordulónkon, aztán ki kellett mondanom azt a két szót, amit soha nem akartam kimondani a kapcsolatunkban. Azt, hogy beszélnünk kell.”

Shannon 24 éves volt, mikor épp a szülinapján, egy rutin szemvizsgálat közben megtudta, hogy a veleszületett betegség (az úgynevezett Usher-szindróma), ami miatt akkor már évek óta nem hallott, a látását is tönkreteszi. „Sokáig magamnak se akartam bevallani a dolgot. Igyekeztem mindent úgy csinálni, mint a vizsgálat előtt, de mikor már a mindennapjaimban is észrevettem, hogy a látásom egyre romlik, elmentem kivizsgálásra.”

A fiatal nő a HuffPostnak írt cikkében elmondta, a legjobban attól rettegett, hogy a halmozott fogyatékossága miatt soha nem fog majd párt találni. Épp ezért, mikor röviddel a diagnózis után találkozott Willie-vel, úgy döntött, titokban tartja előtte, hogy néhány éven belül elveszíti majd a látását. Shannon végül fél évig húzta a vallomást, de azt mondja, amikor végül sort kerített a dologra, még őt is meglepte, mennyire egyszerűen ment.

A posztból kiderült, Willie és Shannon a vallomás óta össze is házasodtak, és együtt néznek szembe azokkal a kihívásokkal, amelyeket az Usher-szindróma jelent a számukra. „Anyám még mindig rendszeresen kap olyan kérdéseket a kollégáitól, hogy a férjem ki van-e békülve a betegségemmel. Nekik mindig azt szoktuk üzenni, hogy nem, egyikünk sincs kibékülve vele,  és mindketten annak örülnénk a legjobban, ha a látásom és a hallásom állapota stabil lenne. Ettől függetlenül együtt vagyunk, és együtt is maradunk, függetlenül attól, milyen nehézségeket sodor az utunkba a betegségem.”