Egészség

„A fürdőszobában főztünk, aztán onnan is kiszorultunk” – A kényszeres gyűjtögetés rabságában

Amikor be sem lehet lépni a lakásba, amikor kivitelezhetetlen küldetés eljutni az erkélyig a kacatok mindent elborító gyűjteményétől, az nem trehányságra utal, hanem betegségre. Kényszeres gyűjtögetővel van dolgunk.

Vasárnapi gyerek voltam apunál, hétvégenként jártam a házába. Ilyenkor mindig együtt főztünk a kertben. No nem grilleztünk vagy bográcsoztunk – a villanyrezsón készült a vasárnapi ebéd, mert az már nem fért be a konyhába. Ott ugyanis minden mást tartott apu, például egy szétszerelt motorkerékpárt („hamarosan összerakjuk”), egy súlyzókészlet szétgurult darabjait („holnaptól újra edzek”), meg tengernyi üres tejfölös dobozt („a jövő héten veszünk virágmagokat”). Nem is nagyon léptünk be a helyiségbe, igazából talpalatnyi hely sem igen volt odabent. Ahogyan máshol sem a lakásban.

Az egyik szobában volt egy csapás, azon keresztül közelítettük meg a vécét, miután óvatosan megkerültük a hevenyészve összehajtogatott, kiszuperált katonai sátrat, és ügyesen átugrottuk a kiégett villanykörtékkel, használt elemekkel teli óriási mozsarat. A mellékhelyiség fala is körbe volt polcozva, azt tartottuk itt, amit később fel akartunk vinni a padlásra, erre azonban valahogyan soha sem került sor.

Eközben a polcokon gyűltek a holmik, mindenből több volt, csak hajszárítóból öt vagy hat. Hogy működött-e közülük egy is, soha nem derült ki, mivel apu kopasz volt, én pedig otthon mostam hajat. Nála mondjuk nem is lett volna hol, mert a kádban állt a javításra váró mosógép az ahhoz szükséges szerszámokkal együtt. Mármint eleinte, mert aztán került mellé még sok-sok szerszám, és nem is tudom, mi minden még. Egy ideig egyébként a fürdőszobában főztünk, de aztán onnan is kiszorultunk. A kertben az ablakon kitekergő hosszabbító biztosította az áramot a főzőlaphoz, és egy műanyag asztalon készítettük elő az ebédhez valót. Erre a műveletre rendszerint délután került sor, mert órákba tellett, amíg az előző vasárnaptól újra és újra hízásnak indult barikád mögül a kellékeket kiszabadítottuk.

Azt mondogattuk, így legalább nem lesz ételszag a lakásban. Istenem… mintha az lett volna a legnagyobb gond. De megideologizáltuk a szabadtéri konyhát, ahogyan minden mást is. A tíz (!) nem működő televízióból gyerekjáték lesz egy használhatót összeállítani; az egykori hintalovamnak – csak a molyrágta fülét kell kicserélni – majd hogy fog örülni az én gyerekem (hatéves voltam ekkor); s hogy mit készítünk a tojástartók, gyógyszeres dobozok, maradék textíliák és a meglehetősen dohszagú miegymások színes kavalkádjából, arról hétről hétre változott a véleményünk.

Rajongtam apuért és ezekért a vasárnapokért. Rendmániás anyám dresszúrájából kiszabadulva a szabadság mámora járta át ilyenkor minden porcikámat. Mégis hamar ráébredtem: itt nem csak arról van szó, hogy nekem ilyen klassz, laza, öntörvényű apukám van, és azt is korán megértettem, anyám miért menekült el innen velem, mindent maga mögött hagyva.

Egyébként a fent elmesélt állapotok még a konszolidáltabb időket idézik. Amikorra elértem azt az életkort, hogy tehettem is apuért, már csupán tűzoltásra volt lehetőségünk. A „gyűjteményével” együtt fejlődő májbetegsége miatt csak abban reménykedhettünk, hogy legalább a szervezete összeomlását sikerül elkerülni. Nem sikerült.

Apu 59 éves volt, amikor elveszítettem.

* * *

Bizonyára láttatok már ti is tudósítást híradóban leégett otthonokról, melyekben az évtizedek alatt felhalmozott, elképesztő mennyiségű lom gyulladt meg. A gyűjteményben szakadt könyvek, régi újságok, kiürült dobozok, nejlonzacskók, üres konzervek, használhatatlan műszaki cikkek, penészes ruhák, régi lábosok, minden van, amit el tudunk képzelni, és az is, amit el sem tudunk képzelni. A lakás a padlótól a plafonig annyira telezsúfolva, hogy csak keskeny járatokon lehet közlekedni, de vannak már régóta megközelíthetetlen szekrények, sőt helyiségek, és kinyithatatlan ablakok, ajtók is. Pszichológusok, pszichiáterek e híreket látva kétség nélkül tudják: itt beteg ember gyűjtött, élt, hadakozott az elviselhetetlenné váló körülményeivel és szorongásával. A diagnózis: kényszeres gyűjtögetés, más néven patologikus halmozás. A betegség, amit Messie-szindrómaként is emlegetnek, a lakosság 2-5 százalékát érinti, nőket és férfiakat egyenlő arányban.

Minden értékes, mindenből sok kell!

„Amikor azzal találkozunk, hogy valaki értékesnek tartja olyan tárgyak mértéktelenül nagy halmazát, melyeket mások értéktelennek ítélnek, sőt biztos benne, hogy ha most nem is, de egyszer ezek fontosak lesznek, tehát irreálisan eltúlozza a jelentőségüket, illetve erős szorongást él át, ha akár egyetlen darabtól is megfosztják, vagy akár csak kilátás van erre, egyértelmű, hogy a kényszerbetegség egy fajtájával, a kényszeres gyűjtögetéssel van dolgunk – így foglalja össze a pszichiátriai kórkép lényegét Skultéti-Szabó Katalin klinikai szakpszichológus. – Lehet, hogy a hozzátartozó kezdetben csak annyit vesz észre, hogy amikor a beteg egy kincsét ki akarja dobni, ő – a környezete számára teljesen indokolatlanul – nyugtalan lesz. Mivel szorongásos zavarról van szó, valójában ilyenkor ez a mérhetetlen szorongás keríti hatalmába a pácienst, aki egyébként maga sem érti, mi történik vele, benne, hiszen a legtöbb esetben nincsen betegségtudata.”

E téma kapcsán bizonyára mindannyiunkban felidéződnek emlékek arról, hogy gyermekkorunkban mily lelkesedéssel gyűjtöttünk rágópapírokat, kártya-naptárakat, posztereket…, éppen amit az adott időszak kortárs divatja diktált. És talán arról is élnek még bennünk képek, mily szenvedéllyel óvtuk, gondoztuk e relikviákat…

Sally-Ann Howell kényszeres gyűjtögetőnek segítenek kitakarítani a „Britain’s Most Extreme Cleaners” című műsorban (Fotó: Profimedia, Barcroft Media)

„Fejlődéslélektanilag mindez teljesen rendben van. Én például papírszalvétát és szappant gyűjtöttem – meséli a pszichológus. – Kisiskolás korunkban vagy még korábban természetes hajlamunk van a gyűjtögetésre – egy evolúciós érték tudattalan őrzéséről van szó, hiszen eleink számára az élelem raktározása a téli hónapokra nélkülözhetetlen volt az életben maradáshoz, annak elmulasztása a biztos halált jelentette. Ezt az ősi mintázatot hordozzuk valamennyien, kislányok, kisfiúk egyaránt, szülessünk bármelyik földrészen is. Aztán mint sok más – amint látjuk, egyébként egészséges – ösztön, az életkor előrehaladtával ez is kihuny. Látnunk kell azonban azt is, hogy a kóros gyűjtögetésnek semmi köze sincsen ehhez az egyetemes evolúciós kódhoz, hanem egy komoly pszichiátriai betegség.”

Természetesen felmerül egy másik kérdés is: mi van azokkal, akik felnőtt korukban is gyűjtők maradnak, például bélyeg-, érem- vagy bármilyen más kollekció birtokosai?

„Nagyon élesen meghúzható a határ az egészséges, hobbista és a kóros gyűjtők között, oly eltérők, sőt ellenkezőek az attitűdjeik. A hobbista, aki például bélyegeket gyűjt, jól ismeri a tulajdonában lévő összes darabot, pontos, érdekes tudása is van ezekről, amit ha megoszt velünk, kellemes, lelkesítő érzés töltheti el. Albumba rendezi őket, de le is tud mondani róluk, elcseréli, eladja az egyes darabokat, hogy újabb különlegességekhez jusson, tehát mindenképpen élvezi, ha ezzel foglalkozhat. A beteget nem ez a gyűjtőszenvedély vezérli, tárgyai különleges módon akkor értékelődnek fel, amikor meg kell válnia tőlük, ki kell dobnia őket, akkor ugyanis rettenetesen szenved. És nagyon fontos jellemző, hogy a gyűjtésben nem tudja tartani a határokat, elveszíti az irányítást.

A kényszeres gyűjtögető óriás mértékben halmoz fel, egészen addig, amíg a teljes lakása, háza, kertje áldozatul esik, tehát sokkal többről van itt szó puszta rendetlenségnél. És mindez törvényszerűen a baráti kapcsolatainak, munkájának, egészségének elveszítéséhez vezet.

Helyzetét még kétségbeejtőbbé teszi, hogy egyre ellenségesebb, sőt olykor agresszív környezetben kell élnie, hiszen az ilyen otthonokban idővel megjelennek a rágcsálók, a kártevő rovarok, ami a szomszédok életét is pokollá teszi. Fontos megértenünk: nem akar ő ártani senkinek, sőt tervei vannak a – már természetesen számára is átláthatatlan, követhetetlen – tárgyhalommal. Meg van ugyanis győződve arról, hogy egyszer szükség lesz mindarra, amire mások szemétként tekintenek, a vécépapír-gurigáktól kezdve az üres flakonokon át a kiguberált, eltörött porcelánokig. Utóbbiakról állítja is, hogy majd megjavítja őket, de erre aztán persze soha nem kerül sor.”

Sally-Ann Howell konyhája – saját bevallása szerint négy éve nem látta a padlót a lomoktól (Fotó: Profimedia/Barcroft Media)

Kényszerek és szorongások körforgásában

A szakértővel folytatott beszélgetésre készülve nem kerülhettem meg, hogy ne nézzek körül a lakásomban egy kicsit más szemmel, mint a többi reggelen. Gyerekrajzok, papírszívek, agyagvirágok, melyeket a kislányaim nekem készítettek – ezek ugye egyértelműen védhetőek, még akkor is, ha a kosarukból már ki is csordulnak, és ha a legalulra került darabokat legkevesebb egy éve nem láttam. Az erkélyen – szintén nem tegnap óta – összeszerelésre váró könyvespolc viszont már véleményes. Ezek után már nem volt kedvem a gardróbszobába is bekukkantani…

„Mindannyian őrzünk felesleges holmikat, kihízott és divatjamúlt ruhákat, használhatatlan ajándéktárgyakat, én is – bólint Katalin. – De nagytakarításkor, költözéskor te is és én is meg tudunk ezektől válni különösebb erőfeszítés nélkül. A kényszeres gyűjtő viszont nem képes dönteni, hogy kidobja-e például a húszéves, amúgy már olvashatatlanná vált napilapok mennyezetig érő oszlopát vagy sem, mert mi történik, ha olyasmit veszít el, amire később szüksége lesz?! És ettől a gondolattól szorong. Ideig-óráig a család támogatása segíthet a kontrollt tartani, de anélkül vagy annak megszűnésekor, például váláskor a beteget gyorsan maga alá temetik állandóan ismétlődő kényszeres gondolatai és az azokból fakadó kényszeres cselekvései, melyek a kényszerbetegségek lényegét jelentik. Mi lesz, ha a lomtalanításkor mások által kiszórt cuccokat ott hagyom, és majd kelleni fognak? S hogy e kérdés ne szorongassa, be is gyűjti őket.

Ez egy feneketlen kút, akármennyi kacatot is halmoz fel, soha sem lesz elég, sohasem lesz annyi, hogy a szorongásától megszabadítsa.

Olykor felmerül a patologikus halmozó családtagjai vagy barátai körében, hogy a páciensnél valamilyen tragédia, mondjuk éppen az említett válás vagy egy hozzátartozó halála, a munkahely elveszítése állhat a betegség hátterében.

A kóros gyűjtögetés egy komoly pszichiátriai betegség (Fotó: Profimedia/Barcroft Media)

„Cáfolom, hogy ez visszavezethető lenne bármilyen traumára – állítja határozottan a pszichológus. – A kényszeres gyűjtögetés genetikai hátterű, komoly mentális probléma. Az lehet, hogy egy krízis hozza felszínre, de csak annál, akinél a betegség jelen van, és azt is hozzá kell tenni, hogy a kór mindenképpen utat tört volna magának. Ráadásul jellemzően korán kezdődik, fiúknál serdülőkorban, lányoknál is legkésőbb húszéves kor körül, és 25-30 év között már virágzik. Igaz, időskori demenciában is találkozunk hasonló viselkedéssel, de ez ilyenkor mindig az alapbetegség tünete, a szervi, agyi eltérés következménye. Azt szintén tapasztaljuk, éppen a genetikai okok miatt, hogy a páciens vér szerinti családjában az átlag népességnél gyakrabban fordulnak elő pszichés zavarok, elsősorban a kényszerbetegségek többi fajtája, a depresszió, az alkoholfüggőség, ami a hajlam örökölhetőségére utal. Ezért is fontos számunkra a kényszeres gyűjtögetőnél a lehető legrészletesebb heteroanamnézist felvenni, azaz feltérképezni a családi kórelőzményt.” 

Ahhoz azonban, hogy az említett előzmények kikérdezésére és egyáltalán bármilyen kérdés feltevésére vagy vizsgálatra sor kerülhessen, a gyűjtögetőnek szakemberrel kell találkoznia. De hogy jut oda?

„Jó kérdés – mondja Katalin. – Mert ő valószínűleg senkit sem enged be szívesen az otthonába, betegségbelátása nincsen, és jobban szorong a felhalmozott dolgok elveszítésétől, mint bármi mástól. És minél idősebb az illető, annál nehezebb ebből a helyzetből kimozdítani.”

Takarítás helyett terápia

Úgy tűnik tehát, hogy a környezetnek kell riadót fújnia. És valóban, rendszerint közeli hozzátartozó kér segítséget, vagy a szomszédok tesznek bejelentést valamilyen hivatalnál, hatóságnál (például az önkormányzatnál vagy a tisztiorvosi szolgálatnál) a már számukra is elviselhetetlenné vált körülmények miatt.

„Éppen ezek miatt gyakran nagyon rossz állapotban kerül hozzánk a páciens – folytatja Skultéti-Szabó Katalin –, hiszen már régóta elhanyagolja saját magát és a környezetét, egészen elszigetelődött. Egy teljesen élhetetlen életből érkezik, már nem tud rendesen aludni, hiszen az ágyáról leszorult, azt is elborították a lomok, ahogyan rendesen étkezni sem, hiszen a konyhába már lehetetlen belépni, más asztalhoz szintén nem fér hozzá. A mosásról, mosakodásról, fürdésről nem is beszélve, mert a kád, a mosdókagyló rendszerint az elsők között telik meg a gyűjtés gyümölcseivel. És tovább rombolhatnak a társbetegségek, melyek szintén gyakran sújtják a kényszeres gyűjtögetőt, ilyen a depresszió vagy az alkoholfüggőség.”

Greg Martin édesanyja kaliforniai otthonában. Az asszony kényszeres gyűjtögető volt, főleg könyveket halmozott fel (Fotó: Sandy Huffaker/Corbis via Getty Images)

Ha megértjük, hogy ez betegség, és megértjük e betegség lényegét is, nyilvánvaló, hogy a gyógyulás sem egy mindent átfogó takarítástól vagy lomtalanítástól várható.

„A gyógyszeres és pszichoterápia, azon belül is a viselkedésterápia a megoldás. Ez a fajta betegség a gyógyszerre jól reagál – ha szedi a páciens. Ám ha nincs betegségtudata, ez kétséges, ezért is gyakori a visszaesés. Különösen akkor nagy erre az esély, ha egyedül él a beteg, mert ahogyan már beszéltünk róla, a környezet segíthet tartani a kontrollt. 

Nagyon fontos magukat a hozzátartozókat is támogatnunk és edukálnunk, hogy elfogadják: szerettük beteg, nem szándékosan okozza a nehézségeket, nem döntés kérdése mindaz, amit tesz. Azaz hogy megértésék: a gyűjtő kényszeres gondolatainak és kényszeres cselekvéseinek a foglya.

Csak így várhatjuk el a családtagoktól, akiknek kétségkívül kihívásokkal kell szembenézniük, hogy a kóros gyűjtögetést ne úri szeszélynek tekintsék, amely egy alapos takarítástól és egy alapos szidástól elmúlik, hiszen ezek semmit nem oldanak meg, csak fokozzák a szeretett ember szorongását.”

Vegyél részt a kutatásunkban!

A kérdőív kitöltése anonim, és az internetezési szokásokat mérjük fel benne. A részletekért kattints!

KITÖLTÖM

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése