Azután, hogy egy hónapja elvarázsolt egy komplett vizsgabizottságot, és ezzel együtt persze sikeresen le is vizsgázott, joggal gondolhatnánk, hogy Keksz, az ország kevés rohamjelző kutyájának az egyike készen van; hogy kétévnyi intenzív tanulás után, véget értek az „iskolásévei”. Csakhogy ez tévedés. Méghozzá nem is kicsi. Keksz képzése ugyanis egyáltalán nem fejeződött be a vizsgával. Olyannyira nem, hogy ebben a pillanatban is javában zajlik egy harkányi táborban, ahol kiképzője és gazdái a legkülönbözőbb feladatokkal igyekeznek tréningezni a vércukorszint-jelző kutyus már meglévő tudását. „Keksznek naponta két egyéni és két csoportos foglalkozása van” – árulja el Siklóssy-Kókay Zsófia, a különleges kutyus gazdája.
„Egy-két év, és lesz egy kutyánk”
Zsófia egész életében rajongott a kutyákért. Nem véletlen, hogy férjével – már jóval Keksz érkezése előtt – tervbe vették, hogy amint azt a körülményeik is engedik, négylábú taggal bővítik a családjukat. Csakhogy volt egy – nem is olyan apró – bökkenő: a házaspár nagyobbik lánya, a most hatéves Hanga, akit kétéves korában 1-es típusú cukorbetegséggel diagnosztizáltak az orvosok, kicsi korától kezdve félt a kutyáktól.
A család először éppen Hanga félelmei miatt kezdett együtt dolgozni a NEO Magyar Segítőkutya Közhasznú Egyesülettel. Vagyis hogy pontosak legyünk, az egyesület egyik terápiás uszkárjával és kutyavezetőjével. „Egy évig rendszeresen jártak hozzánk, hogy a kutyus segítségével feloldják Hangában azt a szorongást, amit egészen addig a kutyák jelenléte váltott ki belőle” – mondja Zsófia, majd hozzáteszi, az aprócska, ám annál kitartóbb uszkár végül sikerrel járt. Ha nem is lett akkora rajongója a kutyáknak, mint kishúga, Hanga a terápia végére megtanulta, hogyan tud hatni a kutyákra, és ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy legyőzze félelmét. Innen pedig már tényleg csak egy lépés volt a saját segítőkutya, vagyis ebben az esetben Keksz.
Hanga édesanyja egy percig sem titkolja, hogy egy közeli barátjától, Loványi Esztertől már azelőtt hallott a személyi-segítő kutyákról, hogy egyáltalán megfordult volna a fejükben egy saját kutya. „Eszter a NEO egyik alapítója, aki az egyetemi tanulmányai során rengeteget írt és olvasott a témában. Hanga diagnózisa után ő ültette a bogarat a fülembe, mikor elmesélte, külföldön már rendszeresen képeznek olyan speciális rohamjelző kutyákat, akik többek között a Hangához hasonló cukorbetegek életét teszik könnyebbé.” Akkor ezzel a lehetőséggel nem tudtak élni, de valamivel később, amikor már Hanga is megbarátkozott a kutyákkal, Zsófiáék meghozták a döntést: vércukorszint-jelző kutyát igényelnek a NEO-tól abban a tudatban, hogy az új családtagra legjobb esetben is éveket kell majd várniuk.
Hanga és Keksz (Fotó: NEO Segítőkutya Egyesület)
Az ég is Hanga segítőjének szánta
Keksz végül kicsit több mint egy évvel később toppant be új családja életébe, egy szerb tenyészetből. „Mindig nagy öröm számunkra, ha sikerül megtalálnunk az adott feladatra tökéletesen alkalmas kutyát; Keksz esetében viszont ez hatványozottan is igaz” – mondja a kutya kiképzője, Mányik Richárd, akitől azt is megtudtuk, Keksz kiválasztásakor az átlagosnál is nehezebb dolguk volt. Az alapdolgok mellett ugyanis a leendő vércukorszintjelzőnek egy sor, különleges követelménynek is meg kellett felelnie.
Vagyis azon túl, hogy rendelkeznie kellett a rohamjelzőkre általában is jellemző munkakedvvel, lelkesedéssel, érzékenységgel és türelemmel, a kutyával szemben az első perctől kezdve elvárás volt az is, hogy:
- kistestű uszkár legyen – Hanga ezzel a fajtával barátkozott meg,
- ne ugráljon – még örömében vagy izgalmában se,
- ne igényelje mindenáron az idegen emberek figyelmét. (Vagyis azt, hogy simogassák.)
Tűnjön bármilyen furcsának is, a fenti tulajdonságok egyáltalán nem magától értetődő dolgok – még egy olyan kutyánál se, akinek a felmenői között egyébként több, sikerrel képzett segítő van. És, hogy mennyire nem az, azt remekül példázza, hogy Keksz testvérét konkrétan le kellett szoktatni arról, hogy úton-útfélen simogatást kunyeráljon az emberektől.
Első lecke: az emberek sem tudnak mindent
Ahogy az a bevezetőből is kiderül, Keksz immár második éve tanulja azt, hogyan legyen a kis Hanga legtökéletesebb segítője. Ez idő alatt csetlő-botló, pajkos kiskutyából egészen odáig jutott, hogy már a szenzoros műszer előtt jelzi azt, ha gazdájának vészesen leesett a vércukorszintje. És, hogy erre mégis hogyan képes? „Hát az orrával” – mondja Mányik Richárd, mintha ez amúgy a világ legtermészetesebb dolga lenne, és hát lássuk be, Keksz világában valóban az.
Olyannyira, hogy kiképzője szerint Keksz már a kezdet kezdetétől érzékelte is a szagot, ami Hanga vércukorszintjének leesésekor jelentkezett. „A mi feladatunk az volt, hogy megtanítsuk őt arra, hogy vele ellentétben, mi emberek ezt a szagot nem érzékeljük, épp ezért minden alkalommal, amikor megérzi, jeleznie kell.” És, ha már jelzés, nos, Keksz még ebben is különleges: ellentétben a többi segítővel, ő nem a közvetlen gazdájának, hanem a gazdája édesanyjának szól – az első pillanattól kezdve.
„Ma már gyakran megbízhatóbb, mint a gépek” – mondja büszkén a kiképző, aki aztán bevallja, Keksz képzése kétszer, sőt háromszor annyi idő- és energiabefektetés volt, mint bármelyik másik kutyája. Hogy miért? Nos, Richárd szerint ennek oka az, hogy a Kekszhez hasonló rohamjelzőket csak és kizárólag a gazdájuk mellett tudják képezni, elvégre az a feladatuk, hogy tökéletesen a gazdira hangolódjanak, és idő előtt jelezzék, ha baj készülne.
„Ez rengeteg utazást, szervezést, időpont egyeztetést jelent, arról már nem is beszélve, hogy egyetlen kutyát sem lehet a végtelenségig terhelni: egy-egy foglalkozás komoly koncentrációt és odafigyelést igényel mind a kutya, mind pedig a gazdi részéről, ami hosszú távon igenis fárasztó. Volt, hogy Keksszel alkalmanként csak fél órát tudtunk dolgozni, mert annyira elfáradt a munkában.”
Hanga, Zsófi és Keksz (Fotó: NEO Segítőkutya Egyesület)
„Nem vagyunk látványosak”
Mióta Keksz hivatalosan is segítőkutya, vakvezető és mozgássérült segítő társaihoz hasonlóan, neki is törvény adta joga, hogy szabadon bejárjon oda, ahova a gazdája is. Csakhogy a felületes szemnek Keksz nem több egy cuki törpeuszkárnál, akiről épp ezért elsőre kevesen hiszik el, hogy valóban fontos, adott esetben életmentő feladatot végez. És ez bizony okozhat nehézségeket – például egy bevásárlóközpontban vagy egy étteremben.
„Kétségtelen, hogy a rohamjelző munkája a külső szemnek nem olyan látványos, mint az, amit egy vakvezetőtől, vagy épp egy mozgássérült segítő kutyától látnak az emberek – ismeri el Zsófia –, pedig az ő munkájukhoz is elengedhetetlen, hogy a gazdájuk mellett legyenek.”
„Velem például megesett már, hogy egy bevásárlóközpont biztonsági őrét győzködnöm kellett arról, hogy az épp velem lévő, kistestű kutya valóban segítő, miközben ő szentül hitte, hogy ezzel a dumával akarom az épületbe csempészni az állatot” – ezt pedig már ismét Richárd mondja, aki épp az ilyen esetek miatt tartja az Egyesület egyik fontos feladatának, hogy rávezessék a széles nyilvánosságot, nem csak sárga labradorból lesz segítőkutya. „Nem a kutya fajtája dönti el, hogy tehetséges segítő lesz-e, hanem az egyéni adottságai” – teszi hozzá.
„Akkor is a családunk tagja lenne, ha egyszer sem jelzett volna”
Zsófia beismeri, Keksz az érkezésével fenekestül felforgatta az addigi életüket – de szigorúan jó értelemben. „Jó volt látni, milyen hihetetlen gyorsan összebarátkoztak Hangával. Azt, hogy milyen hamar megtalálták a közös hangot” – emlékszik vissza, majd hozzáteszi, már ezért mérhetetlenül hálás volt a kiskutyának. „Ha Keksz ezután egyszer se jelzett volna semmit, én azzal is boldog lettem volna. Ehhez képest az, hogy ma már a legtöbbször jóval a gépek előtt figyelmeztet minket a bajra, maga a csoda.”
Miközben erről beszélgetünk, Zsófi kijelenti, Keksz náluk igazi családtag, afféle „sokadik figyelő orr”, aki velük együtt, fáradhatatlanul munkálkodik azon, hogy Hangával mindig minden rendben legyen. Aztán váratlanul felidézi azt a reggelt, mikor a minap indultak a harkányi táborba: „Kész káosz volt az egész; rohanás, kapkodás, hogy mindenkinek meglegyen és be legyen pakolva mindene. És ez volt az a pillanat, amikor Keksz jelzett, hogy Hangának esik a cukra. Nem akartam elhinni, ám mikor ránéztem Hangira, ő csak széttárta a kezét, és annyit mondott: »hát már fél órája ezt mondom«. Na, pontosan az ilyen pillanatokban döbbenek rá, milyen hálás vagyok Kekszért. Vele lett igazán teljes a családunk.”
