Hétfő este van, a Havanna-lakótelepen emberek gyülekeznek egy közösségi ház nagytermében. Férfiak és nők vegyesen, körülbelül 30 és 75 éves kor között. Sokan közülük régi ismerősökként, kedvesen üdvözlik egymást, mások pedig új jövevényekként mutatkoznak be. Első, sőt második ránézésre sem mondaná meg senki, hogy mi köti össze ezeket az embereket, mi lehet a közös bennük. Egy biztos: egymás társaságában láthatóan jól, otthonosan érzik magukat, és maximum egy-két zavartabb, gondterheltebb arcot vélek felfedezni az itt összegyűlt, nagyjából húsz ember között. A XVIII. kerületi Anonim Alkoholista csoport Budapesten a népesebbek közül való, és heti két alkalommal találkoznak. Az igazán elkötelezett AA-sok azonban nem érik be ennyivel: ők tagjai más budapesti gyűléseknek is. Az AA kifejezetten támogatja, hogy a tagjai több különböző csoport gyűléseire is eljárjanak, mert ez által több történettel és több emberi sorssal találkozhatnak, és a saját életüket, a problémáikat és a boldogságukat is több emberrel oszthatják meg. Ahogy az egyik csoporttag meséli:
„A csoportok átjárhatók. Azt beszéljük át, hogyan éljük az életünket alkohol nélkül. Olyan nincs, hogy én ide járok, máshová meg nem. Én a világ bármelyik AA-gyűlésére elmehetek, mert alkoholista vagyok.”
Az AA nem hobbi, hanem életforma
Felmerül a kérdés: hogy van embereknek annyi ideje, hogy ennyi estéjüket gyűlésekben töltsék? A kérdésre a gyűlésen kapok választ: mivel az AA előtt az ivás szinte minden idejüket lefoglalta, amikor kijózanodtak, hirtelen azon kapták magukat, hogy rengeteg szabadidejük lett. Ahogy az egyik résztvevő, Dani összefoglalja: korábban a munkahelyén arra várt, hogy meló után rögtön mehessen inni a kocsmába, most pedig arra, hogy jöhessen a gyűlésre. És ez utóbbi azért egy sokkal élhetőbb verzió.
Amikor hallgatom őket, eleinte arra gondolok, hogy a gyűlésekre járás egy új hobbi lett az életükben, valami, ami célt, irányt ad és rendszert visz a napjaikba. Gyula annyiban javít csak ki, hogy az Anonim Alkoholista-gyűlésekre járás nem hobbi, hanem életforma, és ahhoz, hogy a dolog tényleg működjön, és az ember józan tudjon maradni, életformává is kell válnia. Ez az egyetlen biztosíték arra, hogy az ember tényleg ne nyúljon többé a pohár után.
„Ez egy gyógyíthatatlan betegség, amit az életem végéig kezelni kell.”
Kötött, mégis rugalmas
Odabent egy asztalra felkerülnek a poharak, néhány palacknyi ásványvíz és némi rágcsálnivaló. Az asztalt rengeteg szék veszi körbe. Este hat előtt egy-két perccel már mindenki az asztal körül ül, és bár az AA szabályai igen lazák és sok esetben rugalmasak, ahhoz mindenképp ragaszkodnak, hogy a gyűlés pontosan egy órás (ez persze közösségenként változhat, máshol eltérhetnek ettől) legyen, de ha bármi megbeszélnivaló marad, azt a gyűlés után privátban azért meg lehet és meg is szokták oldani. Valószínűleg valamelyik filmes élményemnek köszönhetően korábban azt gondoltam, hogy az AA gyűléseit egy terapeuta, esetleg egy pszichológus vezeti, de ez nincs így. Bár a menetrend betartása érdekében minden gyűlésnek van vezetője, a dolog önkéntes alapon működik, a gyűlésvezető is ugyanolyan alkoholista csoporttag, mint a többiek, és nem mindig ugyanaz az ember vezényel. A menetrend viszonylag kötött, mégis rugalmas.
Képünk illusztráció – Fotó: Hernád Géza
Már az elején megkérdezik, van-e valaki, aki először jár gyűlésen, mert ha igen, ő általában extra figyelmet és törődést kap a többiek részéről. Nem könnyű alkoholistaként először belépni egy ilyen helyre – sokan nem is maguktól, hanem a családjaik vagy az orvosuk unszolására jönnek –, és a többiek is tudják ezt. Itt senki sem kényszerít senkit a felszólalásra, egyáltalán nem ritka, hogy egy újonc csak a sokadik gyűlésén kezd beszélni magáról, addig csak hallgatja a többiek történeteit, és ezzel nincs is semmi baj. Idő kell ahhoz, hogy valaki megnyíljon, és elkezdje a csoport tagjának érezni magát.
Minden nap egy küzdelem
Az AA-gyűlések résztvevői toleránsan állnak azokhoz is, akik ittasan jönnek a beszélgetésre. Bár a cél az, hogy mindegyikük józan legyen, az ittas társukat sem zárják ki, csak arra kérik őt, hogy ne szólaljon fel aznap, csak hallgassa a többieket. Ha mondanivalója van, azt a gyűlés után, privátban elmondhatja. Már a gyűlés elején tisztázzák, van-e olyan köztük, aki 24 órája józan, majd sorra mennek felfelé. Az általam kifogott gyűlésen nagyrészt régi tagok voltak – sokan közülük már több mint egy évtizede tartják magukat a józansághoz –, de egy hölgy akadt köztük, aki „csak” egyetlen hónapja volt józan, és meg is kapta az ezért járó érméjét. A „csak” szót azért tettem idézőjelbe, mert külső szemmel ugyan egy hónap kevés időnek tűnhet, de az alkoholisták 24 órákban mérik a teljesítményüket.
„Mi napokban dolgozunk, nem hetekben és hónapokban. Arra kell törekedni, hogy a mai nap jól működjek. Ezen áll vagy bukik minden. Aztán jó esetben ezekből a napokból hetek, hónapok és évek lesznek…”
– hangzik el egyikük szájából.
Még a gyűlés elején felolvassák a hitvallásukat, többek között olyan mondatokkal, mint
„Az AA nem szövetkezik semmiféle szektával, felekezettel, politikai irányzattal, szervezettel vagy intézménnyel; nem kíván semmiféle vitába bocsátkozni, nem támogat és nem ellenez semmilyen ügyet.”
Mielőtt rátérnének a heti témára, megkérdik, van-e valakinek sürgős mondandója/megbeszélnivalója, és ha nincs, elkezdenek beszélni a napi témáról, ami az általam látogatott napon a józan élet volt: milyen mindennapi kihívásokkal jár józannak maradni?
István vagyok, alkoholista
Felvezetésként a gazdag szakirodalmukból olvasnak fel egy-egy témába vágó fejezetet, majd arra kérik a jelen lévőket, hogy osszák meg az ide való gondolataikat és a történeteiket. Minden felszólaló – szólaljon fel aznap akár sokadjára – minden megszólalás előtt bemutatkozik, ami a keresztneve bemondását jelenti, amihez mindenki hozzáteszi azt is, hogy alkoholista. Utóbbit nem kötelező mondani, és a külső szemlélő talán nem is érti, miért hangzik el annyiszor, hiszen egy AA klubban ez egyértelműnek tűnik. Csakhogy ez nem nekünk szól.
„Az, hogy én úgy mutatkozom be, hogy alkoholista vagyok, nem másnak szól, hanem magamnak. Beismerem a dolgot”
– kapom magyarázatul.
A történetek egészen változatosak. Van, aki általánosságban mesél arról, mit jelent számára a csoport tagjának lenni és józanul élni, mások meg a közelmúltjukból osztanak meg sztorikat a többiekkel. Marika például arról mesél, hogy az idei nyaralásán milyen kihívást jelentett számára, amikor egy elmaradt programért a hotel azzal próbálta kárpótolni a csoportot, hogy korlátlan italfogyasztást adtak mindenkinek, és literszámra öntötték körülötte a rakit és a vodkát. Zoli elmeséli, hogy az utóbbi időben azért hanyagolta az AA-gyűlésekre járást, mert az esküvőjére készült, és munka után minden este mennie kellett valamit elhozni/elvinni/beszerezni a nagy eseménnyel kapcsolatban. Nagyon hiányoztak neki a gyűlések, de közben az is eszébe jutott, mennyire szerencsés, hogy ilyen dolgokat intézhet, hiszen az AA előtt egyetlen dolga volt csak az életében: az ivás.
Az alkoholista élete végéig alkoholista marad
Akadnak könnyedebb pillanatok is, amik derültséget okoznak a társaságban, de igazán szívhez szóló sztorik is elhangzanak. Lenyűgöző hallgatni például Gyulát, aki hihetetlen természetességgel mesél arról, hogyan vett el tőle szép lassan mindent az alkohol. „Azt vallottam, nekem a család a legfontosabb, aztán mégis dobtam őket, amikor elkezdtek zavarni az ivásban” – mondja. Aztán tíz év józanság után végül rendbe tudta hozni a kapcsolatát a családjával.
Képünk illusztráció – Fotó: Hernád Géza
Azonnal feltűnik, hogy a régi tagok közül többen is kimondottan jó szónokok: valószínűleg már annyiszor meséltek magukról nyilvánosság előtt, hogy komoly gyakorlatra tettek szert: változatosan, izgalmasan fogalmaznak, a történetüknek íve, feszültsége és mondanivalója van.
Felmerül a kérdés: miért jár valaki 10-15 évnyi józanság után még mindig a csoportba?
„A tapasztalat azt mutatja, hogy aki alkoholistává vált, az élete végéig az marad. A programnak sosincs vége. Aki azt gondolja magáról, hogy meggyógyult, az valószínűleg hamarosan meg fog halni, belepusztul az alkoholba. Ha valaki abbahagyja a gyűléseket, az vagy belehal ebbe, vagy később visszatér közénk, és olyasmiről számol be, hogy még annál is rosszabb időszakot élt át, mielőtt először idejött a közösségbe.”
A csoporthoz tartozás nem ér véget a gyűléssel
A csoporthoz tartozás nem szűnik meg azzal, hogy valaki este 7-kor hazamegy a gyűlés után. Sokan közülük segítői egy-egy társuknak, aki bármikor hívhatja őket, ha úgy érzi, segítségre szorul, vagy csak szeretne valakinek mesélni a gondjairól. Olykor a segítőknek is vannak segítői. Ez azonban sosem kötelező, csak egy lehetőség. Ez egy nagyon komoly lelki munka mind a segítő, mind a pártfogoltja részéről.
Születhetnek és születnek is párkapcsolatok a csoportokban, de ezek a kapcsolatok nem feltétlenül egészségesek, legalábbis a kezdeti időkben. A közösség tapasztalata szerint az első évben nem érdemes belebonyolódni egy bonyolult érzelmi kapcsolatba. Akkor még mindketten elég sok saját problémával küzdenek, és túl sok lenne a másik problémáit is cipelni.
A csoportok teljesen önállóak, a gyűlések végén egy kalapba dobhatja be mindenki a hozzájárulását önkéntes alapon. Egyetlen jelentősebb költségük van: a terembérlés, ezt pedig általában nem jelent gondot kitermelni.
Úgy tartják, bárki felgyógyulhat, aki képes őszinte lenni saját magához. Hihetetlen alázat kell ahhoz, hogy valaki beismerje magáról, hogy alkoholista. A csoportban mindenki csak magáról és az alkohollal kapcsolatos problémáiról beszél. Beszélgetnek mellette/helyette spiritualitásról, a múlt rendbetételéről, alázatról és még annyi minden másról. Bár Isten neve a gyűlésen sokszor elhangzik, azt nem győzik hangsúlyozni, hogy ők nem vallási felekezet. Ahogy a szabályzatuk is írja, az általuk emlegetett Isten a „saját felfogásunk szerinti Istent” jelenti, ami mindenkinek más lehet.
Köszönet Erzsinek a cikk elkészültéhez nyújtott sok-sok segítségért.
