Hét látássérült és egy autista fiatal meg a tanáraik – ők azok, akik jelenleg a látássérültek péktanműhelyében dolgoznak, tanulnak. Egy hétfő délelőtt látogatjuk meg őket a zuglói Ida utcában.
„Fiúk, a zsömle hogy áll?” – hallani Tarnai László határozott, de kedves hangját a műhelyből. Éppen szünet van, kicsit lehet pihenni. Az előkészületek már megvoltak, kelnek a tálcákon a péksütemények, s ahogy ürül a sütő, kerül be a következő adag. A péktanműhely pedagógusa közben folyamatosan irányítja a munkát. „Vegyél fel kesztyűt, légy szíves… Cseréljük meg, fordítsuk meg, tudod, alul jobban süt a sütő. Ne félj tőle, kesztyűben vagy… No, ennek már csak egy perc kell… Nézzétek, milyen szépek lettek a kiflik. Gábor megkapta a feladatot, és teljesen egyedül megcsinálta a vajas kiflit. Állítom, hogy bárhol megvennék. Azt kell mondjam, ez hibátlan… Esztikém, szólj a Beusnak, és kezdjük a kenyeret!”
Fotó: Hernád Géza
„A szünetet mindig a sütemények keléséhez igazítjuk – fordul végül hozzánk Laci bácsi. Ma zabpelyhes kenyér, vajas kifli, sajtos pogácsa, zsömle, briós és sós kalács is készül. – Vannak sztenderd receptek, amiket fel is turbózunk egy kicsit. Sokféle kenyeret kipróbáltunk már, ma ezt a pirított zabpelyheset sütjük. Ez egy egész különleges cipó… Gyerekek, egy kis lisztet még tegyetek alá, mert rá fog ragadni. Ráteszed a lemezre, aztán letakarod. De egyfelé nézzenek.”
Vannak már elfogadó pékségek
A tanulók (hat fiú és két lány) rutinosan mozognak a műhelyben, magabiztosan nyúlnak az eszközökhöz, ha nem tudnám, hogy a legtöbben közülük alig látnak valamit, sőt van, aki semmit, nem is gondolnám, hogy látássérültek. „Ez már a második évünk, tavaly szeptemberben indult a szakképzés, ők az első csoport. Az intézményben eddig főleg hagyományos kézművesszakmákat lehetett tanulni, fazekasságot, szövést, kosárfonást, meg egy modern szakmát, a számítógépes adatrögzítést. Nagy szükség van ezeknek a fiataloknak olyan szakképesítésre is, ami életképes a munkaerőpiacon. A kollégámnak, Csabának (Biró Csaba gyógypedagógus – a szerk.) és nekem volt már vendéglátós végzettségünk is, így jött az ötlet, hogy indíthatnánk pékképzést. A fenntartó mellénk állt, mi gyorsan beiratkoztunk a szakmai képzésre, s közben elkezdtük berendezni ezt a műhelyt. Ők nyolcan már májusban végeznek, és van már egy előkészítő osztály is, akikkel jövőre kezdjük az újabb képzést.”
Fotó: Hernád Géza
A péktanműhelyből kikerülő tanulók sütőipari és gyorspékségi munkás végzettséget szereznek. Sokan már élesben is kipróbálhatták tudásukat, nyáron szakmai gyakorlaton vettek részt. „Találtunk, és szerencsére a saját képzésünkön is megismertünk elfogadó pékeket, akik szívesen foglalkoztatnak megváltozott munkaképességű embereket.
Ami a mi tanulóink mellett szól, hogy nagy a teherbírásuk és a monotóniatűrő képességük. Mindent meg tudnak csinálni, amit az asztalnál kell.
Van egy vak tanítványunk, vannak aliglátók és gyengénlátók is. Szóval nagy a szórás, de mindenki ügyes és megállja a helyét. Már többször kirándultunk pékségekbe, és akik dolgozhattak, megtapasztalhatták, hogy értékes a munkájuk. Sokan álmodoznak az intézet falai között arról, hogy leérettségiznek, diplomáznak, de ezek a gyerekek általában nagy hátrányban vannak, legtöbbjük számára mindez csak álom marad. Viszont egy ilyen kétkezi munkát kiválóan el tudnak végezni. És ez egy csodálatos szakma, pékekből ráadásul most hiány van. Nehéz munka ez, sajnos nem sok helyen fizetik meg rendesen, ott az éjszakai műszak, szóval nem egyszerű. De számukra akkor is egy jó lehetőség, egy választható út, ha nem is helyezkedik el mindenki a szakmában.”
Fotó: Hernád Géza
Fontos, hogy közelebb kerüljenek a szakmához
Laci és Csaba arra is odafigyelnek, hogy a műhelyben minőségi, természetes, adalékoktól mentes termékeket készítsenek, és erre a szemléletre nevelik a tanulóikat is. Sok pozitív visszajelzést kaptak már a szakmától is, azaz a pékségektől, ahol a gyerekek dolgozhattak. A Facebookon és egyéb csatornákon pedig igyekeznek kommunikálni is, milyen jó munkaerők a péktanműhely végzősei – ezzel talán erősödik a bizalom a sérült pályakezdők és a pékszakma között. Lacinak eszébe jut egy emlékezetes érzékenyítő akció is nyárról. „A Kovászlabor tulajdonosa, Ormós Gabi meghívott minket a városligeti Rosalia Fesztiválra. Csaba kollégám szimulációs szemüvegeket hozott magával, amivel érzékeltetni tudtuk ép látású emberek számára, hogyan látnak a mi gyerekeink. Az egyikkel a perifériás látást, a másikkal a glaukómát, a harmadikkal a csőlátást lehetett szimulálni. Odajöttek pékek is, kipróbálták a szemüvegeket. Kicsit átérezhették, milyen így dolgozni, és azt gondolom, jobban el is ismerik így a gyerekek munkáját.”
Laci és a gyerekek olyanok, mint egy nagy család. Vidám, fesztelen hangulatban, csipkelődve telik az idő, miközben egy percig sem tétlenkednek, folyamatosan készülnek az újabb és újabb tálca finomságok. „Az itteni diákok, tanárok, szülők kapnak a termékekből. Már mindenki tudja, hányra kell jönni, mikorra készülünk el. Ha támogatást kapunk, azt nyersanyagra, illetve a gyerekekre költjük. Ha tehetjük, kirándulni visszük a csoportot. Voltunk például bobozni Visegrádon, amit nagyon élveztek, év végén meg egy balatoni vitorlázást tervezünk. Egyébként van egy cég, ami támogat minket. Most segítenek kicsit felújítani ezt a pihenőhelyiséget, kapunk két kanapét, lefestik az ablakokat. Rajtuk kívül még két alapítványon keresztül jutunk támogatáshoz. Az egyiket a kollégám, Csaba vezeti, a másik az intézeté, az ő segítségükkel tudtuk például a 900 ezer forintos nyújtógépet is megvenni, a felét fizették, ami nagy segítség. Sok mindent így is saját pénzből szerzünk be, extrább alapanyagokat, hiszen korlátozott a büdzsénk.”
Laci megmutatja a recepteket, amik alapján dolgoznak. A/4-es, laminált lapokon állnak a jó nagy betűkkel szedett szövegek, a többség el tudja olvasni őket. „Ezeket mind meg tudják már csinálni. A pogácsát tanultuk utoljára.” A csoportnak van egy speciális, beszélő mérlege is, ami bluetooth-hangszórón keresztül ad hangot. Hasznos dolog – a kijelzője is világít, nagy számjegyekkel, de azt mondják, van, aki még ezt sem látja. Petinek például a „pálcikákkal” van baja, másnak a kontrasztokkal. Sanyi is bejön, be kell szórnia sóval a kalácsot. Közben arról mesél, hogy szereti ezt a munkát. Nyolc százalékos a látása, egészen közel hajol a tálcához, úgy szórja a köménymagos sót. Alapos munkát végez. „Nyáron már dolgoztam Csepelen egy pékségben, nyári gyakorlaton, két hetet. Elvileg Soroksárra mehetek majd hozzájuk, ha végeztem.” Sanyi beteszi a tálcákat a sütőbe, aztán elmegy szünetre. „Ne menj messzire, tizenöt perc, és ellenőrizni kell a kalácsot” – szól oda neki Laci.
Fotó: Hernád Géza
Nehéz sorsok, határozott célok
A péknövendékekre ma még két elméleti óra is vár. Tanulnak szakmai alapokat, gazdasági ismereteket, és szerepel az órarendjükben testnevelés, úszás, angol, matek, magyar-kommunikáció és rehabilitáció is.
Fárasztó ez nekik, de belerázódnak, egyre terhelhetőbbek. Ja, és hadd dicsekedjek el, van két profi sportolónk is. Zsolti és Krisz a csörgőlabda-válogatott tagjai, a szünetben Olaszországba mennek Európa-bajnokságra. Nekik még edzéseik is vannak délutánonként.
Azt is megtudom, hogy Zsolti, akinek sajnos egyre rosszabb a látása, és már alig használja a szemét, nem családban nevelkedett. Egy éve lakik az intézetben, akkor lett teljesen árva, 17 évesen. Miközben lekeni tojással a briósokat, elárulja, hogy nagyon szereti ezt a munkát, kedvenc péksüteménye a kakaós csiga. „Zsolti azt mondta, mielőbb el akar menni dolgozni, hogy tudjon pénzt gyűjteni – avat be Laci. – Jó látni, hogy két lábbal áll a földön. És nagyon jólelkű gyerek.
Szeptemberben itt várt minket egy üveg borral, kinyomozta, hogy nyáron van a születésnapunk. Nagy szíve van. Azt gondolom, nem csak ők tanulnak és kapnak tőlünk, ez fordítva is igaz.
A lányok, Eszti és Beus közben készülődnek a kenyérvetéshez. „Ez egy érdekes kenyér lesz. Az egyik felét meglisztezzük, nagyon jól fog kinézni. – Laci a neten találta a francia receptet, mint mondja, imád különleges sütemények után kutakodni. „Lányok, kötényt, sapkát, mossatok kezet! Mire lesz szükségünk? Lapát, liszt. Megmutatom, mit fogunk csinálni.” Beus és Eszti kezében egész jól áll a hosszú nyelű péklapát, bár Laci szerint ez inkább férfimunka, így ha elmennek dolgozni, valószínűleg nem ők fogják csinálni a kenyérvetést. „Szépen megkeltek. Lesöpröd, lefújod vízzel, letakarod a felét, belisztezed, aztán lehet felrakni. De messziről fújod, hogy mindenhova szórja… Gyorsan pakold, mert kihűl a sütő! Ügyes vagy. Az a lényeg, hogy ne legyenek felesleges mozdulatok. Volt egy kollégám, úgy nézett ki, mintha lassú lenne, de közben attól, hogy minden mozdulata ki volt számolva, nagyon hatékony volt… Gyerünk, gyerünk! A vetést azért kell gyorsan csinálni, hogy egyszerre süljön ki a kenyér.”
A képzés után is mellettük maradnak
Az oktatók, Laci és Csaba válogatnak a képzésre jelentkezők között, körülbelül kétszeres a túljelentkezés. „Bővülni nem szeretnénk, nincs annyi helyünk. Van egy alkalmassági vizsgánk, azon keresztül szűrünk. De tervezzük, hogy elindítjuk a konyhai kisegítő képzést is, hogy legyen még egy vendéglátós szakma, amit a látássérültek is képesek elsajátítani.” A képzésre különböző iskolákból jöttek a gyerekek, vannak köztük olyanok is, akik már megszerezték a számítógépes adatrögzítői képesítést a Látássérültek Szakiskolájában. „A vizsgán, májusban is mi leszünk itt velük, csak olyan dolgokat kérünk számon, amit megtanultak. De már most le tudnának vizsgázni a legtöbben, olyan ügyesek. Azt is tervezzük, hogy azoknak, akik esetleg nem tudnak elhelyezkedni, biztosítanánk itt lehetőséget a munkára. Délután üresen áll a műhely, ezt ki lehetne használni. Megszereznénk az engedélyeket, felvennénk egy péket, és két-három végzett tanulónak lenne itt mellette munka, amíg nem találnak máshol.”
– Jó lett a briós is. Ehetek egyet? – nyúl közben a tálca felé Zsolti, a süti készítője.
– Éhes vagy? Az előbb ettél – emlékezteti Laci bácsi.
– Éhes vagyok.
– Akkor vegyél egyet. Csak vigyázz, mert még meleg.
– Az engem nem zavar. Köszönöm.
– Szívesen.
„Szeretnénk majd segíteni azoknak is, akik elhelyezkednek, egy ideig követni az útjukat” – mondja Laci, aki 2008 óta dolgozik az intézményben. Eredeti szakmája cukrász, de táncos is, sőt néptáncoktatói végzettsége van. Már elmúlt negyven, amikor pedagógusként diplomázott. Nagy szívvel és türelemmel tanítja a gyerekeket, és a tisztelet kölcsönös köztük. „Nagyon örülök, hogy elvégeztem ezt a képzést.
Azt hiszem, szerelmes lettem a kenyérbe, talán kicsit megszállott is. Kovászt is készítek otthon, már csak minőségi kenyeret eszünk. Szeretek alkotni, és most egy héten háromszor is ezt csinálhatom, miközben ezekkel a gyerekekkel foglalkozom. Mindig is érzékeny voltam a sérültekre. Jó tanítani őket, jó itt lenni, ebben a műhelyben, köztük.
Igen, a péktanműhelynek van egy nagyon kellemes atmoszférája. És az itt készült, friss, langyos, foszlós péksütemény nem egyszerűen finom: az ízében benne van ennek a különleges közösségnek a szíve-lelke is.
