Agydaganatos volt a kétéves kislány, a szülei lefagyasztották, hogy a jövőben gyógyítsák meg őt

Einz második gyerek volt, a szülei borzasztóan várták, hogy megszülessen. Nagy szeretetben nevelték Bangkokban, jó anyagi körülmények között. A kislányt azonban egyik reggel hiába próbálták felébreszteni a kiságyában: kómába esett.

Azonnal kórházba vitték, ahol a vizsgálatok megállapították, hogy az agydaganat egyik legsúlyosabb formájában szenved. A következő hónapokban megkezdődött a hihetetlen és fájdalmas küzdelem Einz életéért. A kislány rövid időn belül tíz műtéten, tizenkét kemoterápiás és húsz sugárkezelésen esett át. A kómából ugyan visszahozták, de többször is visszaesett, az élete pedig az intenzív- és a gyermekgyógyászati osztályok között zajlott. Egy idő után a családnak is be kellett látnia, hogy bármivel próbálkozhatnak, Einz életét nem tudják megmenteni, mert az orvostudomány még nem áll azon a szinten, hogy ez sikerülhessen. De mi történne, ha néhány évtized múlva Einz betegsége már gyógyítható lenne?

Einz és édesanyja a Megdermedt remény című dokumentumfilmben (fotó: Netflix)

Egy második esély?

Einz thaiföldi családjáról persze nem árt tudni, hogy tudós emberekből áll, akik végtelenül hisznek a tudomány fejlődésében és abban, hogy a lehetőségek gyakorlatilag végtelenek, csak elég idő kell ahhoz, hogy feltárhassuk őket. Az apa Einz betegségének idején például mintát vett a rákos sejtjeiből, és ötféle gyógyszerkísérletet is végrehajtott, bízva abban, hogy segíthetnek a lánya gyógyulásában. Amikor a kislány halála már elkerülhetetlennek tűnt, a férfi nem volt hajlandó elfogadni azt, és a lehetséges megoldások között talált rá a krionikára. A krionika, vagy más néven hibernáció sokáig nem volt más, mint az olyan science fiction mozik elengedhetetlen kelléke, mint az Alien-filmek vagy A pusztító. Márpedig a tudomány sok esetben eljut oda, hogy a sci-fi ötletek gyakorlati megvalósításán kezdjen el gondolkodni, és pontosan ez történt a hibernálás esetében is.

A megvalósítás mára odáig jutott, hogy a világon jelenleg három nagy cég (egy orosz és két amerikai) foglalkozik emberi testek lefagyasztásával, és jelenleg több mint háromszáz ember (ezekből több mint százötvenre csak az amerikai Alcor cég vigyáz) vár arra nagy fémtartályokban, hogy egyszer, talán évtizedek, vagy évszázadok múlva kijöjjön onnan, és új életet kezdhessen. Úgy gondolták, hogy a legjobb, amit Einz-cal tehetnek, ha őt is lefagyasztják, hátha egyszer majd megtalálják a gyógymódot a betegségére, és akkor kaphat egy második esélyt az élettől.

Egy család szenvedéskrónikája

A Megdermedt remény: Út egy második élethez című Netflix dokumentumfilm ugyan jócskán kitér a krionika tudományos hátterére is, elsősorban mégis egy olyan család szenvedésének krónikája, akik nem bírják feldolgozni és elfogadni a gyászt és a veszteséget, ezért mindent megtesznek azért, hogy valahogy kijátsszák azt, még ha ez valójában nem is több egy méregdrága és bizarr önbecsapásnál. A film egyik emlékezetes jelenetében például a család ellátogat a San Francisco-i Alcor céghez, hogy ott egy nagy fémtartálynál játékokat és képeket vigyenek Einz-nak, és amikor beszélnek hozzá, látszólag maguk sem tudják eldönteni, hogy egy halotthoz szólnak, vagy olyasvalakihez, aki legalább elméleti szinten még mindig él.

Hazájukban ráadásul a családot sok támadás érte a tettükért, mivel a buddhista Thaiföldön a hibernálást úgy értelmezik, hogy a lelket fogva tartják egy olyan testben, amiben már nem élhet tovább. Bár a családnak is voltak emiatt kételyei, mégis úgy gondolták, hogy a lefagyasztással legalább adnak Einznak egy esélyt arra, hogy egyszer majd újra élhessen. Az apa ráadásul az őrült ötletével teljesen megfertőzte a szintén tudós nagyfiát, Matrixot is, aki a tudományos pályáját láthatóan nagyrészt arra igyekszik kihegyezni, hogy egyszer majd visszahozhassa az életbe a húgát, mert félő, hogy ha és amikor ez egyszer bekövetkezhet, a szülők már nem lesznek életben.

A család meglátogatja Einz hibernált maradványait az Alcor központjában (fotó: Netflix)

A kérdések, amiket nem tesz fel senki

A Megdermedt remény rendezőjét, a leginkább fotósként ismert Pailin Wedel-t láthatóan a bizalmába fogadta a család, és ő ettől annyira meghatódott, hogy a témával kapcsolatos rázós kérdéseket nem merte feltenni nekik. Többek között azt sem, hogyha csak néhány évtized vagy évszázad múlva lesz esély arra, hogy a lányukat visszahozzák, akkor miért érte meg ez az egész hajcihő? Hiszen a lányuk egy olyan világba térhet csak vissza, amit már maga sem ismer, és nem lesz mellette a családja, aki szereti őt. Ahogy azt se feszegeti a film, hogy ugyan a család kifizette a költséges krionikai eljárást (aminek az ára jelenleg 80 és 200 ezer dollár között mozog a piacon), és évről évre fizet az amerikai cégnek a „tárolásért”, de mi lesz azután, ha már nem élnek a szülők, és esetleg a testvérek se hajlandók tovább fizetni ezt az évről évre érkező számlát?

Ahogy az se merül fel senkiben, hogy ahogy a lefagyasztás, úgy a kiolvasztás és a gyógyítás is egy várhatóan méregdrága mulatság lesz. Ki fogja ezt évtizedek vagy évszázadok múlva kifizetni egy olyan kislányért, akit már senki se ismer? És miért fontosak egy kétéves kislány emlékei, amikor egyrészt felnőve az ilyen korai emlékeink amúgy is feledésbe merülnek, másrészt azok, akikre emlékezhetnek, már rég a föld alatt lesznek? És akkor még abból az ideális helyzetből indultunk ki, hogy egyszer a jövőben tényleg új életet kezdhet majd a kis Einz. Pailin Wedel udvariasan kísérgeti a családot, hagyja, hogy kiöntsék neki azt, ami a lelküket bántja, de egyszerűn túl udvarias ahhoz, hogy a problémát mélységeiben fogja meg, és kérdéseivel megkérdőjelezze a család döntését.

A krionika csak sci-fi habbal?

A krionikát ugyan szokás komoly tudományként kezelni, de sokan még ma is inkább csak sci-fiként tekintenek rá. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy ugyan az emberek hibernálása ma már kétségtelenül lehetséges, arra vonatkozóan még semmilyen technológiával sem álltak elő, hogyan lehet ezeket a folyékony nitrogénnel lefagyasztott embereket visszahozni az életbe. Ezen felül az sem bizonyított még, hogyha sikerül is a visszahozás, az emberi agy a folyamat következtében nem szenved-e olyan mértékű károsodást, hogy a visszahozott ember testi- és/vagy szellemi fogyatékos lesz, illetve jelenleg az is valószínűtlen, hogy az agya képes lesz megőrizni az emlékeit és a személyiségét.

A krionika jelenleg még olyannyira gyerekcipőben jár, hogy a filmben megszólaltatott egyik tudós szerint nagyjából 0,1 százalék az esélye annak, hogy a jelenlegi technológiával hibernált emberek épen, károsodás nélkül, az összes emlékükkel együtt térhessenek vissza. Mivel a tudósok komoly kockázatát látják annak, hogy az agy és a test kapcsolata megsínyli a hibernációt, ma már egyre több embernek csak a fejét és az agyát krionizálják, bízva abban, hogy a jövőben majd lesz olyan technológia, aminek segítségével 3D-s nyomtatással új testet adhatnak majd az így lefagyasztott agyaknak. Vagyis ahhoz, hogy Einz valaha visszahozható legyen, egyrészt szükség lesz egy olyan technológiára, ami az olvasztást az agy sérülése nélkül képes végrehajtani, másrészt arra is szükség lesz, hogy egy új testet kreáljanak számára, amit össze tudnak kötni az agyával, harmadrészt az orvostudománynak azon a szinten kell állnia, hogy Einz agydaganata akkor már gyógyítható legyen, különben rövid úton újra belehalna. Sci-finek hangzik? Az is. Józan ésszel belátható, hogy gyakorlatilag esélytelen, hogy ez a kislány valaha is visszatérjen az életbe, a családja mégis súlyos pénzeket fizet azért, hogy ezt a reménytelen állapotot fenntartsák.

Édesanyja Einzra emlékezik a gyerekszobában (fotó: Netflix)

Vágy az örök élet iránt

Pailin Wedel ugyan egy nagyon izgalmas filmtémát talált, viszont látszik, hogy ez az élete első filmje, mert a kapaszkodókat már nem találta meg ahhoz, hogy jól mesélje el ezt az amúgy elképesztő történetet. Filmje részben a család szenvedéstörténete, részben az egész jelenség tudományos magyarázata, de egyrészt a családtagok nem nyílnak meg eléggé neki, a kétségeiket csak ritkán osztják meg az alkotóval, a tudományos háttér körbejárása pedig szintén foghíjas.

Bár a film nagyon modern, sci-fibe illő témájú, végső soron egy örök emberi témával foglalkozik: azzal, hogy sokan egyszerűen képtelenek vagyunk elfogadni, hogy az életünk és szeretteink élete nem örökre szól, és a tudomány által sok esetben valóban meghosszabbítható a Földön töltött éveink száma, de a halál előbb-utóbb úgyis eljön értünk, és próbálhatunk bármit tenni ellene, nem kerülhetjük el. Azonban Wedel ezt a klasszikus tragédiát a szereplői zártsága miatt végig háttérbe tolja, pedig ez az a vonal, ami igazán érdekessé tehette volna Einz családjának történetét. Hiszen valahol döbbenetes látni, hogy egy család képes volt a haldokló kislányuk mellé egy orvoscsoportot hozatni a világ másik végéről, hogy aztán a klinikai halál bekövetkezte után – a jelenlegi szabályok szerint csak halott ember hibernálható – végignézzék, ahogy azok levágják a fejét, lecsapolják a vérét és kiszívják a testnedveit, majd ezeket fagyálló folyadékkal feltöltsék, és elhelyezzék egy fémtartályban, amit aztán repülővel több ezer kilométert utaztassanak.

A Megdermedt remény: Út egy második élethez című dokumentumfilm a Netflixen látható.