nlc.hu
Egészség
Miért lesz egyre több katona öngyilkos?

„Amikor céltáblára lőttünk, nem volt semmi gond, ám most megöltem egy embert”

Bár a mai katonák máshogy és más eszközökkel ölnek, mint az elődeik, a gyilkolás gyilkolás marad, és durva lenyomatot hagy a pszichében. Bármilyen évszámot is írunk. 

Ha régi fotókat nézünk a háború kezdetén harcba induló katonákról, zömében mosolygó fiatalokat látunk, akik nagy reményekkel indultak a frontra, sőt, sokszor a szülők könyörgése ellenére önként vállalták, hogy harcolni mennek. Aztán, ha újabb képeket veszünk elő, a háború végéről, megtört, üres tekintetű férfiak néznek vissza ránk, akikre a saját családtagjaik sem ismertek rá. A háborúval járó traumák a  legtöbbjükben mély, sokszor feldolgozhatatlan sérüléseket okoztak, egy életre megváltoztatták őket. Ma sincs ez másként, még annak ellenére sem, hogy az első és a második világháború óta sokat változott a harcmodor és fejlődött a technika.

A Deutsche Welle egyik legújabb riportjában többek között arról beszélt egy Afganisztánt megjárt veterán, hogy a visszatérő katonáknak nem könnyű a harcok után, sokuknak nehézséget okoz visszailleszkedni a társadalomba, és szembesülni mindazzal, amit a háborús terepen átéltek. Legyen szó a bajtársaik haláláról, a hátrahagyott afgán lakosokról, vagy arról, hogy maguk is gyilkoltak.

„Amikor először megölsz valakit, akkor jössz rá, hogy mennyire undorító, amit tettél. Senkinek sem lenne joga elvenni a másik életét”

– fogalmazott a férfi, aki ma egy civil szervezeten keresztül a többszörösen traumatizálódott veteránokat támogat, vezet vissza a hétköznapi életbe.

Az ilyen jellegű segítségre pedig nagy szükségük van a háborút megjárt férfiaknak és nőknek, legalábbis ezt mutatja a szomorú tendencia, miszerint a veteránok között egyre gyakoribb az öngyilkosság. Amerikában, 2012-ben több katona vetett véget az életének, mint amennyien a harctéren voltak, és a legújabb jelentések szerint naponta 22 veterán öli meg magát. A szakemberek szerint a katonák a kilépést követő évben vannak kitéve a legnagyobb kockázatnak – körülbelül másfél-kétszer akkora a valószínűsége, hogy megölik magukat, mint a még aktív szolgálatban lévők. Az önkárosítás üteme pedig egyre nő, még annak ellenére is, hogy a Pentagon az elmúlt években számos öngyilkosság-ellenes stratégiát vezetett be.  Bár a tendencia új, a probléma régi:
már a háborúról szóló legkorábbi írásos emlékek is tartalmaznak utalásokat arra, hogy a visszatérő katonákat megváltoztatták a harcok. Például Kr.e. 1200 körül mezopotámiai harcosok arról vallottak, hogy rendszeresen meglátogatják őket „a szellemek, akikkel a csatában találkoztak”.

 

Katonadolog!                                                                                                                           

– tartja a magyar szólás, és e rövid mondat jól mutatja, hogyan is éltek a közgondolkodásban a katonák: mint bátor, félelmet nem ismerő férfiak, akikre nincs hatással sem vér, sem fájdalom, sem mások szenvedése. Ez persze nem más, mint a kilúgozott és ferdített valóság, de hát valahogy el kellett küldeni ölni és meghalni fiatal fiúk – és egyes országokban, egyes háborúkban lányok – tömegét. A háború romantizálása olyannyira erős volt még az első és a második világháború alatt is, hogy tabunak számított arról beszélni, milyen borzalmak történtek a fronton. Az első világháborúban egyenesen megvetették, gyengének tartották azokat a férfiakat, akik a háború poklában összeomlottak, hiszen ez nem fért össze az „igazi férfi” viselkedéséről kialakított, társadalmilag elfogadott képpel. Azok, akik képtelenek voltak önállóan megküzdeni a harci stresszel, nem számíthattak sok jóra, fegyelmi eljárás alá vonták, több esetben pedig ki is végezték őket.  Egyszerűen a gyávaság jelének tartottak olyan jelenségeket, amiket a modern pszichológia és pszichiátria már kiemelt figyelemmel kezel.  Mint például az idegsokk (akkori nevén gránátnyomás), illetve a poszttraumás stressz (PTSD), ezekről ma már tudjuk, nem büntetést, hanem kezelést igényelnek. Az említett kórképek pedig nem véletlenül alakultak ki, hiszen a katonák sokszor embertelen körülmények között, folyamatos készenléti állapotban, olyan mennyiségű halált és emberi szenvedést láttak (és/vagy követtek el), amelyeket bár fizikailag még csak-csak túl lehetett élni, ám egészséges pszichével aligha.

Miért lesz egyre több katona öngyilkos?

Sérült bajtársától búcsúzik egy amerikai katona, amíg a mentőhelikoptert várják az afganisztáni Kajakban, 2010-ben. Jorge Villarreal tizedes aknára lépett, később belehalt sérüléseibe (Fotó: Scott Olson/Getty Images)

Még nekünk is, szerencséseknek – akik nem éltek át hasonló helyzetet – lehetnek elképzeléseink a megtörtént borzalmakról, köszönhetően számos olyan irodalmi és filmes alkotásoknak, amelyek a háború igazi arcát kívánták bemutatni. Gondoljunk csak a Jöjj és lásd című 1985-ös orosz filmre, amelyben egy 14-15 éves forma kisfiú megélésein keresztül láthatjuk, min ment keresztül a lakosság és a legtöbb esetben civilekből lett katonák a 2. világháború Szovjetuniójában. A háborús filmek egyik legerősebbike közel 2,5 órában, érzékletesen mutatja be a tébolyt, amit a háborúban tapasztalt kiszolgáltatottság, kegyetlenség és erőszak szül. Hasonlóról ír Ady Endre is az Ember az embertelenségben című művében:

„Szivemet a puskatus zúzta, Szememet ezer rémség nyúzta, Néma dzsin ült büszke torkomon S agyamat a Téboly ütötte”

Érthető a téboly, hiszen nem ölésre lettünk kalibrálva

Még ha a brutális világháborúk, népirtások nem is ezt igazolják. Dave Grossman, aki jól ismeri a háborús helyzeteket, az On Killing című könyvében az ölés pszichológiáját vizsgálta, és többek között arra jutott. hogy a legtöbb ütközet vagy csata nem az ellenség lemészárlásáról szólt. Grossman a legtöbb halálos áldozatot a távolsági fegyvereknek tulajdonította (nyílzápor, puska, ágyútűz, bombázás). A könyve alapja pedig S.L.A. Marshall dandártábornok, katonai újságíró és történész tanulmányán alapszik, miszerint a katonák többsége a háborúban a velük született ellenállás érzete miatt soha nem használja a fegyverét. Marshall leghíresebb műve a Men Against Fire: The Problem of Battle Command (A harcvezetés problémája) volt, amelyben arra a következtetésre jutott, hogy a harcban részt vevő férfiak kevesebb mint 25 százaléka lőtt ténylegesen az ellenségre. Akadtak kritikus hangok, akik az állítás alátámasztására használt adatokat megkérdőjelezték, ugyanakkor a felfedezését több, más hadseregek által végzett tanulmány is igazolta, egészen a 18. századig visszamenőleg (ezekről Grossmann is ír a könyvében). Marshall szerint azért volt kevés az eldördült lövés, mert az ember embertársa megölésével szembeni ellenállása olyan erős, hogy még életveszélyes helyzetben is inkább máshogy cselekszik, mint hogy gyilkoljon. Mások azonban a kiképzés hiányosságában látták az okokat, és a tanulmányt követően az amerikai hadsereg változtatott is a kiképzéseken, pl. ember alakú céltáblát használtak a korábban állat formájú helyett. De próbálkoztak különböző drogokkal és stimuláló szerekkel, főleg a hatvanas években a vietnámi háború alatt, ám a kábítószerek hatása nem hozta meg a kívánt hatást, csak még inkább szétestek mentálisan a katonák. A pszichológusok, pszichiáterek nagy része állítja, bárhogy is kondicionálják a katonákat, mindenképpen komoly biológiai és morális gátat kell áttörniük, amikor gyilkolnak, hiszen egy másik ember megölése nem számít természetes viselkedésnek.

 Jonathan Littel nagy port kavart, és számos díjat elnyerő Jóakaratúak című könyvében szintén a háborús gyilkosok természetét, és pszichére gyakorolt hatását feszegeti. A több mint ezeroldalas könyv egy egészséges lelkületű ember számára nehéz olvasmány, hiszen a író gyomorba vágó részletességgel ír arról, hogyan válik napi rutinná az ölés, miként lesz a körülmények hatására gyilkológép egy civilből. Littell a Haaretz című izraeli lapnak azt mondta:

„Sokkal kevésbé érdekelnek az áldozatok, amint az elkövetők. Hisz az utóbbiak azok, akik tesznek valamit, amitől a valóság megváltozik. Az elkövetőt és a gépezetet, ami aktiválja, sokkal bonyolultabb megérteni. Ha az elkövetőt szóhoz juttatjuk, olyan tanulságokig juthatunk el, amelyek megváltoztatják a világszemléletünket” 

Könyvéből is egyértelműen kiviláglik, hogy a katonák legtöbbje, bár elvégezte a parancsot, egy idő után mentálisan kikészült, s csak azok tudtak hosszabb időn keresztül, „kéjjel”, egyfajta lelki nyugalommal ölni, akik korábban is hasonló bűnöket követtek el, és/vagy egyébként is voltak ilyen jellegű aberrációik. Ha pedig nehezen hiszünk a Littel által megalkotott SS-tiszt fiktív önvallomásának, akkor érdemes belelapozni  Szvetlana Alekszijevics Nők a tűzvonalban című riportkönyvébe, amelyben a legkeményebb második világháborús frontokat megjárt szovjet katonanők mesélnek. Littel főhőséhez hasonlóan ők is civilekből lettek mesterlövészek, frontvonalban harcoló katonák, akik megtanultak napról napra ölni, ugyanakkor egyikük sem ugyanaz az emberként tért vissza. Egytől egyig arról meséltek Szvetlanának, hogyan változtak meg a katonák, (a nők és férfiak egyaránt) a fronton: a kegyetlen bánásmód, a brutalitás, a gyilkolás áthatotta őket. Az emlékek, és a bűntudat pedig velük maradt, miután a harcok abbamaradtak és hazatértek.  Sokuk a mai napig emlékszik, milyen érzés volt, amikor először embert öltek:

„Amikor céltáblára lőttünk, nem volt semmi gond, ám most megöltem egy embert”

Érthető, hogy a katonák nehezen találnak vissza a mindennapokba, hiszen a dehumanizáló hatás, az erőszak, a brutalitás, az örökös életveszély, és kiszolgáltatottság tapasztalata súlyos stresszállapotokat, lelki megbetegedéseket, traumákat okozhat még azoknál a katonáknál is, akik bár közvetlenül nem kerültek életveszélybe, de tanúi voltak bajtársaik vagy ellenfeleik szenvedésének, halálának.

Miért lesz egyre több katona öngyilkos?

Irakban és Afganisztánban elhunyt katonák sírjai az Arlington Nemzeti Temetőben, Virginiában (Fotó: Samuel Corum/Getty Images)

Így történhet meg, hogy sok veterán küzd alkohol- és drogfüggőséggel, rossz mentális állapottal, vagy menekül végül az öngyilkosságba. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek olyan képzett, hivatásos harcosok, akik el tudják fogadni, a munkájuk része az ölés, ahogy az is, hogy őket is megölheti az ellenség. „Soha nem éreztem bűntudatot, ha olyan embereket öltem meg, akik megérdemelték a halált. Az én szememben azért érdemelték meg a halált, mert ők az ellenség. Engem arra képeztek ki, hogy így gondolkodjak” – mondta egy katona a BBC újságírójának. Sokan azonban nem ilyen gondolatokkal térnek haza: „Irakban egy gyerek fegyvert fogott ránk, és mi lelőttük. Utána vettük észre, hogy a fegyver nem volt megtöltve. Ilyenkor megkérdezed magadtól: ‘Helyes volt, amit tettél?’. Megpróbálod elnyomni ezeket a gondolatokat, de mindig visszatérnek” – mesélte ugyanebben a cikkben egy másik férfi.

De miért lesz egyre több katona öngyilkos a modern hadászatban?

Azt gondolnánk laikusként, hogy a megváltozott harcmodor, a fegyverek, a technika fejlődése, az emberi pszichét kicsit mentesíti a traumák súlya alól, hiszen ma már nem szuronnyal, közelharcban ölik halomra egymást a katonák. Ám a modern háborúk jellege sok szempontból csak tovább súlyosbította a problémákat. Például az Irakban és Afganisztánban nagy számban használt, “házilagos készítésű”, úgynevezett improvizált robbanóeszközök súlyos mentális terhet raknak a katonákra. A 24.hu egyik korábbi cikkében olvasható, hogy az őrjáratok tagjai  tudják, hogy bármelyik lépésük az utolsónak bizonyulhat, és az ilyen fokú, állandó készenléti állapot kihatással van a katonák pszichés állapotára. David Rudd, a Utah-i Egyetemen működő Veterán Tanulmányok Nemzeti Központjának társalapítója és tudományos igazgatója szerint az emelkedő öngyilkosságok számában az is közrejátszik, hogy a jelenlegi katonai életmód más, mint korábban, és az is problémás, hogy a katonákat többször bevetik. Rudd hozzátette azt is, hogy a mai huszonévesek és a korábbi generációk gondolkodásmódja közötti éles pszichológiai különbségek is felfedezhetők, ezek pedig még ha nem is teljesen, de részben megmagyarázhatják az öngyilkosságok emelkedését.

„A mai amerikai katonák, amikor hazajönnek a bevetésekről, nem szabadulnak fel a szolgálatból. Körülbelül egy hónapra szabadságot kapnak, majd rögtön vissza is mennek terepre, kiképzésre. Még otthon is távol vagy a családodtól. Ez a szintű elszakítottság kemény dolog” – tette hozzá, és szerinte fontos különbség az is, hogy a társas életre kondicionált férfiak az elődeikkel ellentétben a katonai helyőrségekben magánlakásokban laknak, ahol nincsenek közös helyiségek.A fiatalabb generációkban megnőtt az igény, hogy érvényesítsék a jogaikat, és a társadalom el is fogadta” – mondta Rudd. A hadsereg vezetősége pedig döntéseket hozott annak érdekében, hogy a katonák ilyen jellegű igényei ki legyenek elégítve. A férfi a mai katonákat az önbecsülés generációjának hívja, akik véleménye szerint nem kaptak elég kihívást és csalódást az élettől, ezért nem tudtak kialakítani erős, lelki ellenállóképességet, ami alapvetően fontos egy háborúban. Hasonlóképpen gondolkodik a témában Barry Hull, a haditengerészet nyugalmazott parancsnoka és egykori F/A-18 Hornet-pilóta, aki megjárta az öbölháborút:

„A stressz a megküzdési készségekről szól. A második világháború ugyanolyan nehéz volt, mint a mai háború. De gondoljunk csak arra, hogy a második világháborús katonák min mentek keresztül: például ott volt a gazdasági válság. Mi hozza létre a megküzdési készségeinket? A trauma, a nehézségek, a megpróbáltatások – mondta Hull. – Nem sztereotipizálom az egyéneket. Én a populációkat sztereotipizálom. Nem azt mondom, hogy a mai fiatalok kevésbé életrevalók – ne értsenek félre. Csak jellemzően nem alakítjuk ki azokat a megküzdési készségeket, amelyeket az idősebb generációk némelyike” – magyarázta, egy példával kiegészítve: „Vegyünk egy fiatal, hazafias srácot. Elmegy(Afganisztánba vagy Irakba, és olyan dolgokat lát, amelyeket fel sem tud fogni. És akkor mit csinál? Hajlamos jobban érezni a stressz hatásait, mert nem fejlesztette ki azokat a megküzdési készségeket, amelyeket az idősebb generáció fejlesztett ki.”

Miért lesz egyre több katona öngyilkos?

Fotó: Joe Raedle/Getty Images

Egy másik veterán, Andrew O’Brien, aki Irakban szolgált, úgy véli, van egy közös pont azok az idősebb és fiatal katonák között, akiknél poszttraumás stressz szindrómát diagnosztizáltak, amely talán mindkét csoportot sebezhetővé tette a háború utáni életben. Ez pedig nem más, mint a hadsereg tanításának és a katonai jellemnek egy alaptétele: „Arra képeztek ki minket, hogy önzetlenek legyünk. Önzetlennek lenni jó, amikor bevetésen vagy. Folyamatosan gondoskodsz arról, hogy a haverodat fedezd – mondta O’Brien, majd így folytatta. – De amikor visszajössz, az nem jó. És egész életedben a túlélő bűntudatával kell élned, azzal a ténnyel, hogy elvesztettük azt az embert.”

 A rejtett ellenség – A pszichiátria burkolt terve mögött című dokumentumfilm pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a veteránoknak felírt pszichiátriai szerek száma 2003 óta rohamosan növekszik. Ezeknek a szereknek pedig az ismert mellékhatásai között szerepel az agresszió és az öngyilkos gondolatok, amelyek összefüggésbe hozhatók a családon belüli erőszak, a gyermekek bántalmazása, a szexuális bűncselekmények, valamint önkárosítás emelkedő statisztikáival.

Nincs tehát konszenzus arról, pontosan mi állhat a mögött, hogy egyre több amerikai veterán lesz öngyilkos, az viszont egészen biztos, hogy komoly pszichés sérülés, a lélek torzulása nélkül nem igazán ússzák meg a háborút megjárt katonák. 

Van segítség!

Ha te vagy valaki a környezetedben krízishelyzetben van, hívd mobilról is a 116-123 ingyenes, lelkielsősegély-számot!

 

Még több cikk hasonló témában:

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.