A mellrák nem válogat, a fiatalok között épp úgy szedi az áldozatait, mint az idősebb korosztályban. Adrienn alig 40 éves, elmesélte a saját történetét, hogy lássuk, milyen az élet azután, hogy már véget értek a kezelések, és „csak” a helyreállító műtétből kell felépülni.
„Az én esetemben egy évig tartott a fájdalom a helyreállító műtét után – kezdte el történetét Adrienn. – Addigra már két éve harcoltam a mellrákkal, először kemoterápiás kezelést kaptam, aztán jött a sugár- majd a hormonkezelés is. Megkaptam mindent egy csomagban, amit csak meg lehet kapni egy mellrák során. Leműtötték a daganatos mellemet is, nem volt bőrmegtartó műtét, lekapták úgy, ahogy volt, mindennel együtt.
Igazság szerint ez akkor nem is annyira zavart, el kellett telnie annak a két évnek, hogy ráébredjek, hogy foglalkozni kell most már a helyreállítással is, mert még van 40 évem jó eséllyel, nem szeretnék fél mellel maradni.
A műtét nálam három szakaszból állt, mert szerencsére egy nagy fogyással a hátam mögött találtak bőven bőrt és zsírt a hasamon, amiből új mellet tudtak nekem a saját testemből készíteni. Ennek egyébként nemcsak esztétikai okok miatt örültem – hiszen így a kötényhastól is megszabadulhattam –, hanem azért is, mert kicsit féltem attól, hogy idegen anyagot rakjanak be a bőröm alá, nem annyira szerettem volna implantátumot. De ez így megnyugtató és tökéletes megoldásnak tűnt, csak abba nem gondoltam bele, hogy milyen fájdalommal fog ez a bonyolult műtét járni. Amikor felébredtem az utolsó műtét után, amikor már felvarázsolták az új mellemet a hasamból, olyan fájdalom járt át, amit még soha nem éreztem. Megmozdulni sem tudtam, úgy éreztem, az egész felsőtestem egy égő, óriási fájdalom. Nem volt innen könnyű a felépülés.”
A műtét utáni fájdalommal meg kell küzdeni (Kép: Getty Images)
Ahogy Adrienn mesélte, a kórházban töltött két hét alatt éppen csak odáig jutott el a mozgás terén, hogy fájdalommal és másra támaszkodva el tudott sétálni a kórházi folyosó másik végéig és vissza. Fogalma sem volt, hogy ebből mégis hogyan lesz normális, fájdalommentes mozgás újra.
„Alig vártam, hogy hazamenjek a kórházból, hiszen én is inkább az otthoni biztonságban szerettem volna lábadozni – folytatta a történetét Adrienn –, de arra nem számítottam, hogy a kórházi környezet után milyen fájdalmas lesz az otthoni létezés. A kórházban speciális ágyban és fotelben üldögéltem, melyek mind úgy lettek kialakítva, hogy ne feszüljön sehol a hasam vagy a mellem, ilyenek otthon nyilván nem álltak a rendelkezésemre. A saját ágyam túl alacsony volt, a fotel pedig túl puha, így segítség nélkül felállni sem tudtam.
Nagyon lassan javult csak a helyzet, a fájdalom a műtét után nagyjából egy hónap alatt mérséklődött annyira, hogy már el tudjak menni a sarki boltig egyedül egy liter tejért (többet nem is nagyon cipelhettem volna).
A haskötő lett a legjobb barátom, anélkül még hónapokig nem tudtam kiegyenesedve járni, annyira fájt a hasam helye. A fájdalmon végül csak az segített, hogy kitartóan, egy évig jártam gyógytornászhoz, aki segített újra használatba venni a megmaradt hasizmokat, és kimasszírozta a szövetek letapadását rendszeresen. Örökre hálás leszek neki, hogy ennyi türelemmel hallgatta a hisztimet a gyakorlatok közben, amikor a fájdalomra panaszkodtam neki megállás nélkül. Nélküle a mai napig nem múlt volna el a műtét miatti fájdalom, ebben biztos vagyok.”