nlc.hu
Egészség
Képriport a MICU mentőseinek egy műszakjáról

„Nem a vér látványa a megrázó, hanem az emberi pillanatok” – egy műszak a MICU mentőseivel

Olyan erkölcsi és morális dilemmákkal szembesülnek a mozgó intenzív osztályként működő mentőautóban dolgozók, amelyekre nincs jó megoldás, mindezt úgy, hogy közben életeket mentenek. Beültünk a MICU-ba és megnéztünk velük öt esetet.

Látszik, hogy mentőautó, mégis teljesen más, mint amilyeneket manapság megszoktunk: a MICU nagyobb, szögletesebb, robusztusabb, még csak nem is olyan gyors, mint a „rendes” mentők, de tud valamit, amit azok nem. A megtévesztően cuki betűszó nagyon is komoly nevet takar (Mobile Intensive Care Unit), nem véletlenül: minden megvan benne, ami kell az újraélesztéshez és a súlyos, vagy kritikus állapotú betegek életben tartásához. Akadnak betegek, amelyeket csak ezzel az autóval tudnak megmenteni, vagy átszállítani egyik intézményből a másikba, akár több száz kilométeren és országhatárokon keresztül. Most pedig lehet, hogy már csak hónapjai vannak hátra.

A MICU-t ugyanis nem támogatja az állam, hiába tűnhet úgy, hogy alapvető feladata lenne. Az Országos Mentőszolgálat irányítása alatt dolgoznak benne a mentősök, pénzt a költségvetésből egyáltalán nem kap a projekt, kizárólag adományokból, magáncégek támogatásából működtetik ezt az egy szál autót (amelyből még egy-kettő biztosan kellene az országba). Elavult, szervizelni nagyon drága, eszközöket vásárolni, fenntartani, a gyógyszereket újratölteni szintén húzós összeg, és nem tehetik meg, hogy ne indítsák útjára a mentőt nap mint nap. (Arról, hogy hogyan támogathatjátok a MICU-t, itt olvashattok.)

MICU

Fotó: Neményi Márton

„Csak az embóliások életmentésénél használt Actylise 180 ezer ampullánként, és egy felnőtt embernek kettő kell belőle” – meséli Kovács Gábor, a mentőállomás vezetője és MICU-sofőr. Ezt nem pótolja az állam, erről mind a fenntartónak, az Inter-Európa Mentőszolgálat Közhasznú Nonprofit Kft-nek kell gondoskodnia. A MICU-t jelenleg a benne és körülötte dolgozók elhivatottsága tartja egyben, mindenféle értelemben, és az az adomány és céges hozzájárulás, amelyet közösségi gyűjtések során szereznek. Egyelőre szerencsére sikerül kiosztani minden műszakot, igaz, egy kicsit ad-hoc, hogy mi hogyan alakul; nem csak a MICU, hanem az egészségügy helyzete is kőkeményen beleszól a munkába, ma például Pécsről jött egy doktornő, aki csak délután csatlakozik, éjszakás műszakból indul ugyanis. „A szakemberhiány igenis beleszól az életünkbe, de mindent megtesznek az elhivatott szakemberek, hogy minden műszakot ki tudjunk osztani” – fogalmaz diplomatikusan Gábor.

MICU

Fotó: Neményi Márton

Reggel nyolckor helyezik magukat készenlétbe, ha jön az első riasztás, indulnak, és mentenek, amíg tudnak. Műszakokban gondolkodnak, de tudják, az életmentés olyan, hogy tart, ameddig tart. Ezen a napon pont tudják, mikor végeznek: ligameccs van, „hétkor szépen letesszük a lantot és megnézzük, ahogy elverjük az olaszokat”. Sájerli Csaba intenzív-terápiás szakápoló, mentősként sokat látott veterán két eset között szívesen sztorizik és morfondírozik az etikai és morális dilemmákon, amelyekből van elég; ezt két órával a találkozásunk után egy hátborzongató jelenet közepette a saját bőrömön érzem. Egyelőre használtautó-hirdetéseket néznek a neten, az új mentő (vagyis mentővé is alakítható furgon) szóba se jöhet, az megvan vagy 60-80 millió, másodkézből egy húszassal olcsóbb. A jelenlegi büdzsé: 16 millió. Az első riasztást hallva mondat közepén elhallgatnak: mentőzsdzseki, maszk fel, slusszkulcs a kézbe, harminc másodperc múlva úton vagyunk.

Az első eset

Idős nőhöz autózunk a villamossíneken 80-nal, gyenge, lázas, mondja ő, mikor megérkezünk, napok óta nem látták, valami baj van, súgják meg a szomszédok. Covid-teszt, vérnyomás, csippentős lázmérés: semmi. Csaba és Gábor beszélteti: gyanús, hogy rég evett, alig iszik. A lakásban rumli: nem tudni, hogy semmi sincs elpakolva, vagy a dolgoknak már ez a helyük.

MICU

Fotó: Neményi Márton

Ehhez az esethez pont nem kellett a MICU – fölösleges luxus is lenne, ha csak akkor indulnának el, amikor biztosan intenzív ellátás kell –, a két mentős empátiája annál inkább. Itt legfeljebb lelki támaszt nyújthatnak, és amennyire tehetik, nyújtanak is. A beteg negyed óra után jobban néz ki, megígéri, hogy eszik valamit. Ha lenne olyan diagnózis, hogy időskori magány, ez szerepelne a jelentésben is.

MICU

Fotó: Neményi Márton

A papírozás kötelező, sok időt elvesz, de el sem indulhatnak, amíg le nem adnak, nem iktatnak, fel nem töltenek mindent. Ilyenkor, két eset között van idő beszélgetni. „Nem a vér, a szörnyűségek a megrázó pillanatok, ezeket bírjuk – meséli Gábor. – Inkább az emberi pillanatok kemények, amikor egy gyerek azt kérdezi a kórházban, miért nem megy velük haza anya, vagy amikor egy idős bácsi nem tudja elengedni a felesége kezét. Ezek maradnak meg.”

MICU

Fotó: Neményi Márton

Túlélni ezt ép ésszel csak humorral lehet, élnek is vele, ez hajtja őket. Ennyi év után már mernek nevetni a betegek vicces beszólásain, vagy azon, ha valamelyikük Zámbó Jimmy-portrét applikált saját fotója helyére a személyijébe.

A második eset

Az anya már a ránézésre 1982 óta érintetlen külvárosi panelház tövében vár, amikor leparkolunk. A lánya bezárkózott, „mindig ezt csinálja, megőrülök”, mondja. Felmegyünk, mutatja az ajtót, Csaba dörömböl, a zárt ajtónak kiabálva győzködi a 40 éves nőt, nincs válasz, neszezést sem hallunk. Nincs mese: mentők, tűzoltók, utóbbiak már törnék is be az ajtót, az anya elszörnyed, ha tönkremegy a zár, napokig nem tud majd elmenni otthonról, elveszíti a munkáját, ezzel az ő életüknek vége. Telefonja lemerülőben, egy ismerőse elvileg hívott egy lakatost, aki majd egyszer odaér, meg kellene várni.

MICU

Fotó: Neményi Márton

Tanácstalanul néznek egymásra a háromféle egyenruhába öltözött férfiak. A tűzoltók nem törhetik be az ajtót, ha az anya megtiltja, a rendőrök nem parancsolhatnak rá, hogy engedje meg nekik, a mentősök pedig csak annyit mondhatnak:

Tudjon róla, hogy a lánya életveszélyben is lehet, a felelősség az öné.

Tudják persze mind, hogy nem ilyen egyszerű: rajtuk van a mentősdzseki, igenis az övék a felelősség, ha a lánynak a hezitálás alatt esik baja, az anya sosem bocsájtja meg nekik, ahogy ők sem maguknak, hogy így alakult. Az asszonyt sem hibáztathatják, hogy az ajtóra gondol: újat venni, zárat, ajtókeretet cseréltetni nincs pénze, egy ilyen akció után az utcára is kerülhetnek. Ha a mentők erősködnek, és kiderül, nincs baj, azzal is rengeteg kárt okoznak. „Próbáljuk védeni magunkat, de adott esetben úgyis minket hibáztatnak – latolgat Csaba. – Ha meghal, mi is saját magunkat. Nincs jó megoldás.”

MICU

Fotó: Neményi Márton

Most szerencsére van: az időközben megérkező lakatos lázasan dolgozik, ömlik róla a víz, öt percet kapott a rendőröktől, közben a tűzoltók bemásztak az ablakon a szomszéd erkélyén át és belülről kinyitják az ajtót. A hátsó szobában félájult nő, bőrén furcsa égésnyomok, a szoba tele éppen csak hogy meggyújtott gyufával. Nógatják, próbálják kiszedni belőle, mi történt, sikertelenül; végül nagy nehezen feláll, gépiesen megy a mentősök után: Nyírő, várakozás, anamnézis, elbúcsúzás, papírozás, jön is a következő riasztás, tanulság nincs.

A harmadik eset

Elegáns iroda, lendületes csapat, fiatalos környezet, versenyképes fizetés, előrelépési lehetőség. Egy idősebb férfi elájult, felpolcolt lábakkal, aggódó tekintetek közt vár, mire megérkezünk, inkább zavarban van, mint rosszul, igyekszik elviccelni az egészet. Amikor Csaba azt mondja, „nem látok én most olyasmit, ami miatt be kellene vinnünk”, megköszöni, hogy megúszta a kórházat és őszintén elnézést kér, hogy feleslegesen fáradtunk ki. Elmondják: nincs olyan, hogy feleslegesen, így a legjobb mindenkinek. A mentősnek nem sikerélmény, ha az esetről kiderül, hogy tényleg súlyos. 

MICU

Fotó: Neményi Márton

A férfit felültetik, kerítenek valakit, aki hazaviszi. A liftből még halljuk, hogy már óvatosan poénkodnak is az egészen.

A negyedik eset

Időközben csatlakozik Vékony Zsófia pécsi oxyológus rezidens. Szükség is van rá: egy nőt elgázoltak a zebrán, körülötte aggódó járókelők és ideges autósok, senki nem tudja, mit tegyen és mekkora ívben kerülje ki, ha úgy dönt, nem tesz semmit. Egy másik mentős csapat már a helyszínen, hamar megbeszélik, hogy a MICU-é lesz a beteg, aki sokkos állapotban, de összefüggően beszél és felkiált, ha a csípőjéhez nyúlnak. 

MICU

Fotó: Neményi Márton

Szép lassan, elejtett félmondatokból áll össze a története: évek óta traumatizált kutyákat fogad be átmeneti gazdiként, az egyik épp nála volt, amikor elütötték, sokkal jobban aggódik miatta, mint maga miatt. Csak akkor nyugszik meg egy kicsit, amikor megmutatjuk neki, miközben minden lehetséges ponton rögzítik a hordágyban.

MICU

Fotó: Neményi Márton

Irány a Fiumei út, miközben átveszik, iktatják, betolják MR-re, megérkezik egy nő a közeli kutyapanzióról. Csöpike nem először jár ott, amikor karba veszik, láthatóan megnyugszik.

MICU

Fotó: Neményi Márton

Ezután fél óra üresjárat: már a papírozás is kész, de még várni kell, amíg a balesetiből visszakapjuk a medenceövet: ezzel rögzítik a csípőt, ha gyanús, hogy eltört a medencecsont, és komprimálható vele a belső vérzés is – magyarázza Gábor. Ebből ugyan van a kórházban, logikus lenne onnan átcsoportosítani egyet, az övéket meg megkapja más, de nem: egy autóhoz egy rögzítő tartozik, hivatalosan, sorszámilag, számonkérik, ha összekavarják a gondosan felépített bürokráciát, az mindegy, hogy még a pedáns németeknek is belefér, ha egymásnak adogatják az övet a mentősök.

MICU

Fotó: Neményi Márton

Titokban azért egy kicsit hálásak a szünetért, van idő kigyűrődni.

Az ötödik eset

Ezt inkább nem részletezzük: maradjunk abban, hogy súlyos gondokat tud okozni az ember életében az egyszer csak, sokszor minden látható ok nélkül felbukkanó betegségtudat, főleg, ha az érintett ész nélkül gyógyszerezi magát, például akut vérnyomáscsökkentővel. Alig áll a lábán, ájuldozik, kórházba menni nem akar, dolgoznia kell, várják otthon, különben is, látta már elég orvos, és senki nem volt hajlandó kimondani, hogy súlyos beteg, pedig a tünetei rendkívül meggyőzőek és változatosak. 

MICU

Fotó: Neményi Márton

Egy ponton elhangzik az alábbi beszélgetésrészlet:

– Mondhatom tovább, vagy mindenképpen beszél még a hölgy?

– Doktornő, nem hölgy, és beszélnék még, ha lehet, de persze, mondja csak.

„Ezt nekem senki sem mondta” – mondja a fiatal férfi, amikor higgadtan felvilágosítják, hogy azt az egyébként vényköteles gyógyszert, amit bevett, nagyon súlyos esetben, két vérnyomásmérés után, rágcsálva kell fogyasztani, nem csak úgy lenyelni egy buszmegállóban, rendszeresen szedni meg végképp tilos. Ráadásul a naponta szedett hatféle gyógynövény is összeveszhet a nyolcféle vitaminnal. Végül meggyőzik, hogy kórházban a helye, irány az Uzsoki; iktatás, papírozás, némi ventillálás. Nagy baj nincs: az ilyenekből lesznek azok a sztorik, amik segítenek elviselni az igazán súlyos helyzeteket. 

MICU

Fotó: Neményi Márton

Aznap este végül kettő nullára verték az olaszok a magyar válogatottat.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.