Felelősséghárítás az állatmenhelyekre

Körülbelül 10 éves lehettem, amikor a szobám ajtajára kiírtam, ha nem kapok macskát, nem beszélek soha többé senkivel. Nem ez volt az első próbálkozásom arra nézve, hogy a szüleim végre megszánjanak és megajándékozzanak egy cicával (vagy kutyával, ha már itt tartunk), de azt hiszem, talán ez volt a legkomolyabb – úgy nagyjából két napig is kibírtam, hogy nem szólaltam meg. Végül persze nem kaptam macskát, de utána is hosszú évekig kitartóan próbálkoztam, azt senki nem mondhatja rám, hogy nem voltam reményteli. Arról álmodoztam, hogy majd odabújik hozzám, dorombol, miközben együtt nézzük a tévét, csupa idilli képről. Nem sokkal múltam húsz, amikor végre valahára teljesült az álmom. Vagy valami olyasmi. 

Kaptam egy végletekig rossz, harapós, kicsit sem bújós, vadóc kölyköt, aki minden egyes éjszakát végig óbégatott, tökéletes ellentéte volt annak, amit elképzeltem. Nyomokban sem hasonlított macskára, inkább, mintha az ördög manifesztálódott volna benne. Persze az örömömet ez sem tudta feledtetni. Akkor még vicces volt, hogy a lábam után kap (a macskaanyai szeretet ugyebár…), sok-sok kilóval később, amikor már tele volt a testem sebhelyekkel és foltokkal, kevésbé. Egy alkalommal olyan szerencsétlenül kapott a kezembe, hogy úgy nézett ki, mintha eret vágtam volna magamon, nem győztem a pulcsi alá rejteni, a sebfertőtlenítő 0-24-ben a kezem ügyében volt. Mindenki csak a fejét csóválta, még az állatorvos is tehetetlenül nézett, mert nem látott ilyet, ugyanis a macska mindenki mással elbűvölően kedves és szeretetteljes volt, az idegenekkel is, csak engem, a gazdáját támadott, ha úgy hozta kedve.  

A szóban forgó macska, aki minden rosszasága ellenére is királyi bánásmódban részesül (Fotó: D.A.)

Így amikor kiderült, hogy költözöm vele együtt, a saját lakásomba, a legtöbben – még a legközelebbi barátaim is – azt gondolták, elment az eszem. Az egyikük odáig ment, hogy felvetette, jobb lenne, ha megszabadulnék tőle. Akkor azt mondtam neki, és most is ezt tartom: 

Pont ezért nem értem, hogy mások hogyan tudnak egyszerűen túladni a kedvenceiken?! 

Mi történik? 

Az állatmenhelyek sosem voltak egyszerű helyzetben, de az elmúlt három hónap különösen nehéz volt számukra. Illés-Tóth Anna, a Magyar Állatvédők Országos Szervezetének (MÁOSZ) megválasztott elnöke a Népszavának elmondta, hogy tömegesen dobják ki állataikat az emberek az egyre romló anyagi körülményekre hivatkozva, a menhelyek telítettsége folyamatosan nő, egyes helyeken már a 400 százalékot is meghaladja. Ugyanezt tapasztalja Domonkos Tamás, az Új Esély Állatvédő És Állatmentő Alapítvány elnöke is, ő azt mesélte a lapnak, hogy ebben az időszakban megnégyszereződött a segítségkérések száma, és a legtöbb gazda szintén arra hivatkozik, hogy anyagi okok miatt nem tudja a kutyáját tovább tartani.  

Az élelmiszerárak emelkedése nemcsak az átlag fogyasztási cikkekre volt hatással, a KSH adatai szerint az állateledek a tavaly decemberi átlaghoz képest 40-49 százalékkal drágultak. És akkor még nem beszéltünk a rezsit érintő növekedésről, és arról sem, hogyha az az állat megbetegszik, akkor mennyibe kerül az ellátása. Hogy egy testközeli példát említsek, mi a macskával most vagyunk túl egy szájüregi műtéten, aminek a vége gyógyszerekkel együtt 60 ezer forintnál állt meg. És ez csak a beavatkozás volt, az utókezelés költségei, és az egyéb felmerülő dolgok még bele sincsenek számolva, de anyagi értelemben az sem lesz egy sétagalopp. 

Ha ehhez még hozzászámoljuk, hogy az örökbefogadási kedv érezhetően csökkent, és azt is, hogy a menhelyek számára ugyanúgy kihívást jelent az infláció, ahogyan a magánemberekre nézve is, a helyzet egyenesen katasztrofális. Pedig valójában, ahogyan Szilágyi Attila, a Magyar Állatvédők Országos Egyesületének elnöke az RTL-nek magyarázta:

A java még bőven hátra van, ezt kár lenne tagadni, az állatvédők, civil önkéntesek és ideiglenes befogadók erőforrásai végesek, és sajnos közelítünk egy olyan végponthoz, ami sötét jövőt fest a sorsukra hagyott állatok számára. 

Fotó: Getty Images/Sergio Mendoza Hochmann

Hol marad a felelősségvállalás? 

Ha számba veszem is az összes akadályt, amivel én is nap mint nap szembesülök, akkor sem tudom felfogni, hogyan képes valaki lemondani arról az állatról, akit korábban szeretett, gondozott. (Sok-sok évvel ezelőtt volt olyan hörcsögöm, akit az utcán találtunk. Hogy kidobták vagy megszökött, sosem derült ki, de nem hagyhattuk őt odakint. Pedig csak egy hörcsög volt.) A szívem szakad meg, amikor egyre-másra látom, hogy újabb és újabb állatok keresnek gazdát, amikor az állatvédő szervezetek azt kommunikálják, hogy fogalmuk sincs hogyan tovább, a tartalékokat már felélték, vagy a közeljövőben fel fogják. Teltház van, nem futja gyógyszerekre, ellátmányra, ráadásul itt a hideg, nem lehet csak úgy a kennelbe bezárni a gondozottakat, fűtött helyiségekre, de legalábbis szalmára van szükség ahhoz, hogy a kutyaházakat melegen tartsák. A felelőtlen állattartás miatt rengeteg a kóbor, elhanyagolt és sokszor beteg eb, a szaporulat, a rendszer erősen foghíjas ezen a téren, és érdemi változás ki tudja mikor fog történni. 

A legszomorúbb az egészben, hogy sokan azt gondolják, az állatvédőknek kötelességük a befogadás, és a felelősségvállalást egyszerűen rájuk tolják azzal, hogy leadják a megunt kedvenceket. Pedig ez nem így van, nem kötelezettség miatt gondoskodnak a kutyákról, macskákról, hanem azért, mert szívügyük ez az egész. Ezt azonban nem használhatjuk ki kedvünkre.

Nem szeretek senki felett pálcát törni, nem ismerem a háttértörténeteket, ami egy-egy ilyen döntés mögött húzódik, és úgy hiszem, hogy vannak, akiknek tényleg nincs más lehetőségük, nem tudnak semmilyen egyéb segítséget kérni.  

Sőt, tovább megyek, azt is el tudom képzelni, hogy egyesek attól érzik magukat felelősségteljesnek, hogy a menhelyet választják, és nem pusztán utcára dobják az állataikat. Azonban ez önbecsapás, hiszen ugyanúgy lemondanak róluk. Azt pedig már csak halkan kérdezem, hogyha így viseltetünk feléjük, mi lesz a következő? Amikor nem tudjuk eltartani a gyerekeinket, egyszerűen a mélybe hajítjuk őket a Tajtegoszról (vagy, hogy magyar példánál maradjunk, a Kékestetőről)?! 

Feltűnően megszaporodtak azok a bejegyzések is, ahol kocsiból kitett kutyák, macskák képei vannak, akár még az is látszik, ahogyan a tulajdonos éppen kihajítja az autóból az állatot, sorsára hagyva. Ehhez képest nyilván még mindig jobb, ha a menhely gondjaira bízza a továbbiakat, ám a végletekig ez sem megoldás, a többséget ez sem mentheti fel a döntése alól.  

Egy kutya chipjét olvassák le önkéntesek a Szentendrei Árvácska Állatvédő Egyesület menhelyén (MTI Fotó: Kovács Attila)

Bizonytalan jövőkép 

Ahogyan az élet minden területén, itt is egy bizonytalan jövőkép kezd kirajzolódni, amiben nagy valószínűséggel kulcsszerepet kap majd az emberség és a civilek hozzáállása. Mivel a menhelyek állami támogatásra egyelőre nem számíthatnak (annak ellenére sem, hogy az Agrárminisztérium korábbi pályázatán 500 millió forint keretösszeget osztottak szét 187 nyertes között, de ebből egyelőre még semmit nem láttak – derül ki a Telex cikkéből), kénytelenek lesznek minden egyes forintért „házalni”, és sanszos, hogy még a társadalmi összefogás mellett is nagyon sok szervezet kerül majd veszélybe, fogja bezárni a kapuit. 

Az, hogy a gondozásukba került állatokkal mi lesz, senki nem tudja, a befogadóképesség már így is a legális keretek határát súrolja, így, ha egy-egy kedvencnek találnak is helyet, több száz kutyát vagy macskát akkor sem fognak tudni elszállásolni, pláne, ha ilyen ütemben növekszik a menhelyre bevitt állatok mértéke. Úgyhogy itt lassan már tényleg csak a csoda segíthet.