Nyílt levél egy kétségbeesett pácienstől

Kedves sorstársak!

Azért merek így fogalmazni, mert biztos nem vagyok egyedül azzal, hogy egész egyszerűen orvosi ellátást majdhogynem nem tudok igénybe venni. Az állami rendelésekre sok esetben hónapos várólista van, a magán pedig olyan piszok drága lett, hogy egy átlagember fizetéséből ezt már nem lehet kikalkulálni. Persze lehet mondani, hogy ott a sürgősségi, na de ha mindenki az amúgy is leterhelt SOS osztályra hagyatkozik, annak nem lesz szerencsés vége.

Hiába fizetem a TB-t, úgy érzem, hogy az ablakon kidobott pénz, hiszen amikor legutóbb szerettem volna a helyi SZTK-ban időpontot kérni egy viszonylag sürgősen megoldandó problémára (ez idén márciusban volt), közölték, hogy a legkorábbi időpont szeptemberre van. Mert hat hónap várakozás teljesen rendben van és belefér az ember életébe… Ez szarkazmus volt, ha nem lett volna egyértelmű.

Hozzátették, azok még nincsenek megnyitva, majd a hónap elején fogják a rendszerben élesíteni, ám még ez sem garancia, mert annyian várnak, hogy a helyek pillanatok alatt betelnek. Érdemes résen lenni. Halkan kérdezem meg, hogyha ilyen sok páciens szeretné igénybe venni a rendelést, akkor miért csak heti kétszer, két órát rendel az orvos? Értem én, az egészségügy rossz helyzetben van, a fiatal dokik kivándorolnak, nincs utánpótlás, és a többi… Aki meg beteg, hát jobb szó híján dögöljön meg.

Fotó: Depositphotos

Merthogy a magánrendelést megfizetni lassan lehetetlen. 40 ezer forint, 10 perces vizit. Ez komoly? Oké, kifizetem az orvos tudását, az órabérét, a helyiség fenntartását, de szerintem ez akkor sem indokolja azt, hogy a fővárosban szinte nem is lehet ennél olcsóbban időpontot foglalni. És bár vannak jó szakemberek, nagyon sokan igazából csak a pénzeszsákot látják az emberben. „Jöjjön vissza egy hónap múlva.” Újabb 40 ezer, mert a kontroll is annyi, mint az első állapotfelmérés. „Meg kéne csináltatni még ezeket a vizsgálatokat hozzá.” Pörögnek a nullák, hiszen ők állami rendelésre nem tudnak beutalót adni, tehát újabb körök a fizetős rendszerben. „Ha elfogy, a recepción kell jelezni a receptírást. 9 ezer forint.” Mi, az, hogy a doktornő egy receptet a felhőbe feltölt, 3 perc munkával?

Én tényleg elhiszem, hogy a rendszer rosszul működik, hogy az orvosok sokat tanulnak, a szaktudásukat meg kell fizetni. Sok mindent látok, sok mindent elhiszek, sok mindent megértek. De akkor cserébe szeretném kérni, hogy ne egy asztal mögött ülve pislogjon rám, hanem igenis, vizsgáljon meg. Ha kifizetek 40 ezret, akkor szeretném, ha meghallgatna, és nem csak felírna egy gyógyszert, amitől majd jobb lesz, anélkül, hogy átfogóbb képet állítana fel. Szeretném, ha elmagyarázná, mi történik a testemben, és közben nem úgy nézne rám, mintha földönkívüli lennék, mert tudni akarom az ok-okozatokat. Szeretném, ha figyelemmel fordulna felém, hogy közösen megtaláljuk a megoldást, mert ezért választottam őt.

Tehetetlennek és dühösnek érzem magam, amiért a legalapvetőbb szolgáltatási rendszert nem tudom úgy igénybe venni, ahogy azt szeretném, vagy ahogyan az elvárható lenne. És végtelenül elkeserít, hogy amellett, hogy az államira nem jutok be, a magánt nem tudom kifizetni.

Mi lesz velem? Velünk?