Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy az általános- és a középiskola mindegyikünk számára meghatározó volt. Hogy is ne lenne? Ez volt az a két intézmény, ahol még fiatal felnőttként az életünk háromnegyedét töltöttük, éppen ezért talán innen származnak a legintenzívebb és legemlékezetesebb élményeink. (szigorúan az egyetem után) Erről az időszakról megoszlanak a vélemények. Akadnak olyanok, akik örömmel emlékeznek vissza az iskola falai között történt eseményekre, megint mások pedig csúnyán szólva, a pokol bugyrának tekintik ezeket a falakat. Én pedig nem hibáztatom őket érte.
Az iskolát sokszor egy kis ökoszisztémához tudtam volna hasonlítani, ahol már az első nap eldől, hogy a táplálékláncon hol helyezkedsz el, és bizony, ha az alsóbb szintekre kerülsz, akkor véged van. Lehet, hogy egy kicsit drasztikusan hangzik, de ha jobban belegondolunk, valójában ez történik. Az első tanítási napokon nemcsak a tanárok, hanem a gyerekek is felmérik a terepet. Felmérik, hogy ki szimpatikus, kikkel pendülnek egy húron, vagy vannak hasonló érdeklődési köreik; egyszóval kikkel érdemes barátkozni. Ha viszont valakit “kivet” magából az osztály, abban nincsen köszönet. Az én helyzetem szerencsére nem volt ennyire drasztikus, de azoknak a táborát erősítem, akik nem szerettek iskolába járni, és hozzáteszem, nem a tanulás miatt. Gyerekként az általános iskolát tekintettem a világ legkegyetlenebb helyének – kicsit talán még most is — és nemcsak azért, amit az osztálytársaimtól kaptam. Végignéztem, hogy alázzák meg egymást az iskolás gyerekek újra és újra. Nem kellett nagy dolgokat tenni hozzá. Elég volt egy rossz mozdulat, egy órai felelés, vagy akár egy tornaóra ahhoz, hogy valaki nevetség tárgyává váljon. Általános iskolában sok megjegyzést kaptam a testalkatomat illetően. Már ez is jócskán visszavetette az önbizalmamat, habár tudom, hogy én még “istenes” helyzetben voltam néhány iskolatársamhoz képest. A napokban szembejött velem egy 16 éves fiú bejegyzése, amelynek kapcsán először csak végtelen szomorúságot, később viszont konkrét dühöt éreztem.
A fiú a bejegyzésben azt részletezte, hogy az osztálytársai kinevetik azért, mert nem drága Adidas cipőben jár iskolába, hanem – ahogy ő fogalmazott – “noname” cipőben.
Hozzátette, a szülei nem gazdagok, ő pedig még nyilván nem keresőképes, nem szeretne a szülei nyakába újabb tízezres költséget akasztani. Szóval a cipője miatt állandó gúny tárgya lett… Nap mint nap történnek hasonló esetek, mégis nagyon szíven ütött a történet, és egy csomó kérdést hívott elő bennem: hol élünk? Hova is tart a világ? Biztos vagyok benne, hogy ez a 16 éves fiú – és még oly sokan, akik hasonló helyzetben vannak – valójában egy okos, vicces, és értékes srác, azonban ezt az oldalát mégsem tudja megmutatni társainak, mert elvakítja őket az bizonyos “dollárjel”.
Fotó: Getty Images
Tényleg ilyen világban élünk? Mindenkiben van valami, ami egyedülálló, ami különleges és olyan értékkel bír, ami csak az ő birtokában lehet. De tegyük fel a kérdést, hova haladunk? Mi is olyanok leszünk, mint egy termék, amelynek az értékét nem a szépsége és különlegessége adja, hanem az, hogy milyen drága? Tényleg attól lesz értékes valaki, ha dizájner cipőket, ruhákat, és táskákat visel? Miért hajkurásszuk a drágábbnál drágább tárgyakat, és ez mit okoz az agyunkban? Ezekre a kérdésekre már tudományos válaszok is szolgálnak.
Meg lehet venni a boldogságot?
Mi késztet minket arra, hogy több tízezer forintot áldozzunk olyan termékekre, vagy adott esetben ruhákra, amikhez egyébként jóval kevesebbért is hozzájuthatnánk? Ez a jelenség nem áll távol a placebo-hatástól, amely már évek óta jelen van az orvostudományban. A placebo-hatás az adott termékkel kapcsolatos elvárásainkra épül. Éppen ezért, ha például egy piruláról azt gondoljuk, hogy javítani fog az állapotunkon, vélhetően a testünk is az elvárasainkkal megegyező tüneteket produkál majd. A kutatások szerint azonban nemcsak maga a termék, hanem az ár is nagy szerepet játszik. Meglepő eredményt hozott az a tanulmány, ahol hamis fájdalomcsillapítókkal tesztelték a résztvevőket. A kutatás során két “fájdalomcsillapítót” alkalmaztak azzal a különbséggel, hogy az egyikre drágább, míg a másikra olcsóbb cédulát ragasztottak. A résztvevők azt állították, hogy a drágább fájdalomcsillapító sokkal hatásosabbnak bizonyult, mint az olcsóbbik verzió, holott mindkettő egyforma volt. Az elmúlt években több ilyen kutatással is találkozhattunk, de talán a legmegdöbbentőbb a borral végzett kísérletek voltak. Dr. Újszászi Bognár László, a meggyőzéstechnika magyar hangja a Cégépítők podcastjében például arról mesélt, hogy az emberi agy apró trükkökkel is mennyire átverhető.
Kutatásukban három boros üveget tettek ki a hallgatók elé, majd címkével kiírták a bor piaci értékét. A kutatásban résztvevők 84 százaléka azt válaszolta, hogy a legdrágább, vagyis a 12 ezer forintos bor volt a legfinomabb. Az eredményt később az olasz egyetemen is igazolták, ugyanis egy fMRI-s gép segítségével megvizsgálták a tanulók agyát. Arra jutottak, hogy a legdrágább bor kóstolása során volt az agynak a legaktívabb az a területe, ami a boldogságért felel. A baj csak az, hogy mindhárom bor ugyanaz volt.
Mi történik az agyban a drága holmik vásárlása során?
A márkás cikkek vásárlása bármennyire is hihetetlen, de nagy hatással van az idegrendszerünk működésére.
Kimutatták, hogy a drága holmik, tárgyak, ruhák vásárlása aktiválja az agy jutalmazási központjait és felszabadítja a dopamint, amelyet az agy örömközpontjával hozzák kapcsolatba.
A fogyasztók nem pusztán ezekre a kézzel megfogható tárgyakra vágynak, hanem az ezzel járó érzelmi és pszichológiai elégedettségre is. Sokan éppen emiatt az érzés miatt hagynak ott horrorisztikus összegeket a boltokban, és nem azért, mert valójában szükségük lenne az adott termékre.
A márka, mint státuszszimbólum
Az egyik legnagyobb probléma, hogy ezek a termékek egyfajta státuszszimbólummá váltak a társadalmunkban nemcsak a felnőttek, hanem a gyerekek körében is. Sokan – tudat alatt is – ezzel szeretnék jelezni a társadalomban betöltött helyüket, szerepüket. Ez kimondva elég abszurdnak hangzik, de sajnos ez a valóság. A legszomorúbb, hogy ezt az érzést kihasználva olyan marketingstratégiák épültek, amelynek köszönhetően szinte bárkit a hatalmába keríthet a luxustermékek vásárlása iránti vágy. Ez már nem pusztán az árról, vagy a termékről szól, hanem sokkal inkább arról, hogy kiaknázzák a mély szociális, pszichológiai és érzelmi tényezőket.
Fotó: Getty Images
Nem a márkás termékek tesznek minket kivételessé!
Az exkluzivitás és a ritkaság faktor kulcsfontosságú szerepet tölt be a luxuscikkek életében. Gondoljunk csak a limitált szériás, vagy ritkaságszámba menő divatelemekre. A márkák azzal kecsegtetnek minket, hogy a pénzünkért olyan különleges tárgyat kapunk, amely csak keveseknek adatik meg. A vevők szempontjából ezek a termékek sokkal vonzóbbak és hívogatóbbak lesznek. Hogy miért is érdekes ez? Egy drágább termék vásárlása során az ember tulajdonképpen nem a terméket, hanem az ezzel járó érzést, exkluzivitást veszi meg. Egy limitált szériás cipő vásárlása esetén például az ember sokkal különlegesebbnek és magabiztosabbnak érzi magát. Nincs szükségünk egy “jelentéktelen” eszközre ahhoz, hogy elhiggyük: mindenhogy különlegesek vagyunk!
Anti-mozgalom a fiatalok körében
Tény, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek az elmúlt évtizedek során teljesen elszabadultak, éppen ezért nem egyedülálló eset a fent említett példa. Sajnos a mai napig sokan a ruházkodásuk miatt vannak kitéve verbális bántalmazásnak, ám szerencsére néhány iskolában a diákok pontosan emiatt “mozgalmat” indítottak, hogy népszerűsítsék az anti-divatot, és a vintage cuccokat. Az egyik szülő beszámolója alapján lánya társaival karöltve szándékosan “trash” ruhákat és holmikat viselnek, hogy felhívják a problémára a figyelmet.
Már évszázadok óta különböző divattrendek alapján élik az életüket az emberek, így az anti-divat története is több száz évre vezethető vissza. A divatellenesség ereje abban rejlik, hogy képes felforgatni a különböző divat sémákat. Az anti-divat célja, hogy értéket szimbolizáljon.