Sokan kérdezitek tőlem, főleg akik csak betegként, esetleg hozzátartozóként (tehát kívülállókként) jártok kórházba: Ennyi hosszú év után, létezik még olyan, ami egy ápolónőnek kínos, kellemetlen, megrázó lehet? Hisz annyi mindent látunk, tapasztalunk, annyira összemosódik minden…
Nekem már csak egyetlen dolog létezik, a többit már úgy érzem, megszoktam, de ezt az egyetlent valahogy 26 év alatt még nem sikerült, és nem is fog szerintem soha… Lelkem egy piciny része ilyenkor mindig odavan. Mégpedig ha meghal valaki…
…és jönnek a hozzátartozók, mielőtt kiér a távirat, esetleg épp arra jártak, vagy úgy mentek el este: “Anyuka, reggel jövök!”, és valóban ébredés után az első útja… s mennek be boldogan a szobába, de az ágy üres… Ijedten keresnek bennünket. “Tudok segíteni?…” “Igen, édesanyámat keresem, de üres az ágya, itt meg itt feküdt, vizsgálaton van?”
“Nevet kérhetek?” – kérdezem, mert az 50 beteg nevét nem tudom megjegyezni… majd kimond egy nevet, egyből beugrik, igen, most vitték el, de nem vizsgálatra… pár órája csuktuk le a szemét, és indult el egy másik világba…
Mivel én nem mondhatom el, hogy meghalt, szólok nekik: “Várjanak, megkeresem az orvost…” Ők összesúgnak: tapintható, érzékelhető az idegesség, a reménykedés néma hangja….
És itt még nincs vége, folytatás az Ápolónő blogon!
