Amióta az eszemet tudom, izzadok. Főleg nyáron. Reggel. Délben. Este. Éjszaka. Zuhany előtt/után, öt lépcsőfok és 20%-os emelkedő felett.
Esetemben ez a kellemetlen – de állítólag hasznos – képesség nemcsak a sporthoz és a forrósághoz köthető, pszichés alapon is képes vagyok bármikor vízbe borulni: öt fokkal megugrik a hőháztartásom, ha stresszelek, és minden porcikám felforrósodik, ha valami finomat eszem. Izzadok, ha kávét iszom, és kiver a víz, ha hatalmas öröm ér, de idegi alapon fülledek, ha a tömegközlekedést kell használnom, vagy a járdaszigettel párhuzamosan próbálom a parkolást. Vagyis némi túlzással elmondható, szinte mindig párafelhő csücsül rajtam.
Az első alig látható vízcseppek a melleim között jelennek meg, majd a hasamon egymásra simuló két kis úszógumi telik fel vízzel. Következő fázisban a gerincem mentén indul meg a cseppképződés és a versenyfutás – majd szépen lassan az egész testemet belepi a permet. Ezzel egy időben kényszeresen legyezem magam, pihegek, szentségelek, és pánikszerűen a klimatizált helyiségeket keresem.
Éveken keresztül szégyelltem az izzadást, rengeteg élethelyzetet átszorongtam, vagy egyszerűen elkerültem azért, mert nem akartam tulajdon izzadságtócsámban elsüllyedni. Ezzel egy időben fanatikusan kutattam az izzadás okát, és ittam a sós vizet, hogy pont olyan üde, friss és száraz legyek, mint a modell-lány a tisztaságibetét-reklámból. Aztán miután kiderült, nem vagyok hormonzavaros, több kiló már nem tud leolvadni rólam, és a sós víz sem segít, beláttam, meg kell tanulnom együtt élni ezzel is.
Első lépésben elkezdtem poénra venni a dolgot, viccesen hangot adtam a korai klimaxnak, kibúvók helyett beleálltam az izzadt élethelyzetekbe, és nem féltem kimondani, hogy még a micsodámról is víz folyik.
Poén ide vagy oda, persze a mindennapjaimat így is alapjaiban meghatározza az izzadás: mindig van nálam váltás ruha, úgy zsonglőrködöm az időmmel, hogy reggel a munkahelyemen vagy az edzőteremben tusolni tudjak; annak érdekében pedig, hogy az izzadással járó kellemetlen szagélmény ne kísértsen, kiiktattam a káros anyagokat az életemből. Hamar megfejtettem, ha egészségesen élek, nem fogyasztok alkoholt, cukrot és szemetet, akkor nincs érett sajtszag.
Amiről fogalmam sem volt, hogy ezzel a problémámmal mennyire nem vagyok egyedül. Persze a metrón már a szagok alapján is érzem, mennyire izzad az ápolatlan tömeg, a szűk környezetemben csak a színvallásom után derült ki, milyen sokan szenvednek a folyamatos párolgástól. Nem is az átázott ruhával van baj, sokkal inkább saját illatanyagunktól rettegünk, amitől bármi áron szabadulni akarunk. Muszáj belátni, tisztálkodni, mosakodni kell, de ezzel együtt testünk parfümjével is meg kell barátkoznunk.
