A stressz megmutatkozhat a gondolkodásmódunkban, az érzéseinkben, a viselkedésünkben, a testi működéseinkben, az általános egészségi állapotunk zavarában és a munkateljesítményünk romlásában. Mivel mindenkinek van egy saját „stresszprofilja”, fontos, hogy mindenkinél egyénileg kell azonosítani a stressz megnyilvánulásait, és kidolgozni a megfelelő cselekvésmódot.
A jelenség tudományos kutatása érdemben a múlt század vége felé kezdődött, a harmincas években pedig nagyot lépett előre, Walter Cannon amerikai fiziológus munkája nyomán. Ezt követően a Kanadában dolgozó magyar tudós Selye János dolgozta ki a stresszelméletet. Selye elméletét egy egyszerű példával, a testhőmérséklet változásával próbálom bemutatni. Ha a környezeti hőmérséklet csökken, s mi fázni kezdünk, az agyi hőközpont jelzést ad a szervezet anyagcseréjének fokozására:
gyorsul a szívverés és a vérkeringés, megváltozik a vér eloszlása, szűkülnek a bőr hajszálerei, az anyagcsere fokozódik, a szervezet megpróbálja helyreállítani a normális testhőt.
A lehűlés elleni speciális védekezés mellett beindul egy általánosabb folyamat is: ezt nevezte Selye általános alkalmazkodási szindrómának, azaz stressznek. Ez a reakció a hormonok útján fejti ki a hatását, és három szakaszra bontható.
Az első a készültségi reakció: jelzések érkeznek az idegrendszer elosztó központjaihoz és ezen keresztül az agyalapi mirigyhez és a mellékvesekéreghez.
A második szakaszban a fokozott hormontermelésnek látható jelei is lesznek: a mellékvesekéreg állománya például megnagyobbodik. Míg az első szakasz szinte pillanatnyi, az ellenállás szakasza hosszabb ideig tart, többnyire napokig. Ha a szervezet helyre tudja állítani az előző egyensúlyt, a reakció befejeződik.
Amennyiben azonban az inger túl erős vagy túlzottan hosszan tartó, létrejön a kimerülés állapota. Ez a harmadik szakasz.
