Csóró Csepeliék? – Válasz

Szomorúan olvasom újra és újra a levelét. Tanácstalan vagyok, és lehangolt. Szeretném azt hinni, hogy mindaz, amit ír, nem is lehet igaz. Ilyesmi nem fordulhat elő… És közben tudom – a leveléből is és más esetekből is –, hogy mindez pontosan így történt. Én olyan iskolába jártam – és ma is ismerek ilyen iskolákat –, ahol természetes volt az, hogy az osztály programjaiban mindenki részt vesz, és a szülők, a gyerekek és az osztályfőnök együtt gondoskodnak arról, hogy anyagi okból senki ne maradhasson ki (se táborozásból, utazásból, se színházból, egyebekből).
Ez a szolidaritás minimuma.

A gyermeki jogok felől nézve ehhez az intézkedéshez – “a Csepeli ezentúl egyetlen szabadidő programra se jöhessen velünk” – a tanárnőnek egyszerűen nincs joga!
Azt is szokták mondani, hogy amilyen mozdíthatatlan – nehezen mozduló – “társadalmi képlet” az iskola, ugyanolyan érzékenyen mutatja, jelzi a társadalmi vélekedéseket, hangulatokat. Rémülten gondolok arra, hogy a “csóró Csepeliék” vélekedés, a gyerekcsoportból kiemelt ellenőrök, jelentéstevők, megfigyelők alkalmazása, netán szélesebb körben terjedő közhangulatnak felelne meg? Nem akarom elhinni, de látom a jeleit.

Egy kérdés, amelyet, ha személyesen beszélgetnénk, magának tennék föl: milyen volt ezt megelőzőleg az osztályfőnöknő és Bálint viszonya? Eddig milyennek ismerte meg a tanárnőt? Váratlan fordulat volt ez a viselkedésében, vagy voltak előjelei? Itt is érvényes a szabály: hallgattassék meg a másik fél is! (De levele alapján úgy gondolom, hogy érdemben nem sokat tudna mondani a tanárnő, és talán ő maga is elcsodálkozna, ha kívülről vehetné szemügyre magát.)

Én a maga helyében elsősorban arra gondolnék, hogy elhozzam a gyereket ebből az iskolából. De tudom, hogy ez milyen nehéz, tudom, milyen előítélettel fogadnak egy másik iskolából jött gyereket, hacsak nem költözéssel került az új helyre (néha még akkor is), tudom, hogy mennyire nem szeretnek a gyerekek eljönni megszokott osztályukból. Marad a passzivitás, a némaság – melyet itt Magyarországon oly gyakran kényszerülünk gyakorolni. Ha nem lehet mit tenni, el kellene érni azt a belső állapotot, amelyben nem foglalkozunk tovább a dologgal, átlépünk rajta, kibírjuk, ameddig muszáj.