Azokban az első szerelmes éjszaka valahogy mindig a kék óceán partján, fehér homokban, a Dél Keresztje alatt esik meg, miközben a lágy sós szellő és egy vízilabdás adottságokkal rendelkező, spanyolos fiatalember simogatja a lágy, mégis hájmentes női domborulatokat.
Ehhez képest a háj maradt, sőt…, a spanyolos fiatalember magas, szőke magyarrá változott, a Dél Keresztjét, ha láttam is, nem ismertem fel, az óceán viszont tényleg igazi, gyönyörűséges kék, valóban létezik fehér homok,a szellő pedig kifejezetten ijesztő, amikor szélviharrá változva felkorbácsolja a vizet és megtáncoltatja a pálmafákat (kókusz és banán). Ja, és a
langyos eső nem csak a regényírók fantáziájának szüleménye!
A nászutunk két hetét töltöttük a Maldív-szigetek egyikén, Sun Island-en. Az esküvőt megelőző idegbajos hónapok után kifejezetten vágytam a semmittevés időszakára, és különben is, ami jár, az jár: a fő-rendezvényszervezőnek az álom beteljesülése! Irány a Paradicsom!
A Maldív-szigetek egy része lakott, ezek közül jópár nyaralósziget, ami olyan, mint egy hotel, csak vízszintesen. A saját szigetünkre 12 személyes hidroplánnal jutottunk el, amelyben az ajtó bezárása és a repülési magasság elérése közötti időben, miközben kezdődő klausztrofóbiás rohamomat próbáltam legyűrni, azon gondolkoztam, ki volt az az őrült, aki a biztonságos motorcsónak helyett merő kalandvágyból a szigetre jutásnak ezt a fajtáját javasolta…
A légkondi bekapcsolása, aztán a korallszigetek és az óceán látványa oldotta szorongásomat. Az ellenállhatatlan vágy, hogy a valószínűtlenül kék hullámokba vessem magam, ezzel exponenciálisan növekedett. Ha ismeritek azt az érzést, amikor eggyé válsz a hullámokkal, a mélységgel és a végtelen távolsággal, tudjátok mit éreztem az óceán langyos vízében! Életemben először sajnáltam, hogy nem tudok búvárkodni; a korallzátonyokon kívüli világ sötétkéken és izgalmas-titokzatosan csábított…
Álljon itt most néhány tapasztalat, amely mély nyomokat hagyott bennem, és a színessé tették a nyaralás napjait:
A nap, az Egyenlítő közelsége miatt menetrendszerinti pontossággal hatkor kel és hatkor nyugszik. A napkeltét sajnos minden reggel elmulasztottuk, de a naplemente tökéletesen kielégítette romantikára szomjazó lelkem igényeit.
Aztán az is kiderült, hogy az a gyümölcs, amit húszegynéhány évig banánként ismertem, egy nagy becsapás! A valódi Banán egy alig arasznyi méretű, sárga holmi, az édeni almára emlékeztető, kissé perverz ízzel! Nem lehet betelni vele!
A helyi fauna gazdagsága lenyűgöző. Megtapasztalhattam például, hogy aki nyitva hagyja a fürdőszoba teraszra nyíló ajtaját, és naplemente után se zárja be, azt megtámadják az egerek. A párom szerint csak egy volt, és „nem, tényleg nem patkány volt”, de nem lehetett kis darab, ha magára tudta rántani a két felakasztott kéztörlőt és közben felborította az összes szépészeti csetreszemet, amiket aztán nem győztem Neomagnollal fertőtleníteni, biztos, ami biztos.
 |
A legfélelmetesebb élményem egy sáskához kötődik, amiről csak sejtem, hogy az lehetett, mert nem mutatkozott be, amikor az utolsó estén hangos koppanással rácuppant az ominózus fürdőszobaajtó üvegére. A „valami” akkora volt, mint egy radioaktív sugárzást szenvedett tücsök: le tudtam volna takarni a tenyeremmel – ha akarom, de a csápja akkor is kilógott volna. Nem győztem örvendezni, hogy tanulván az egeres incidensből most bezártam az ajtót, ám örömöm gyorsan szertefoszlott, amikor észrevettem, hogy az ajtó fölött levő szellőző (zárhatatlan) lapátjai között befelé igyekszik.
Ez már sok volt civilizált városi élőlényekhez szokott lelkemnek: felkaptam a még csomagolatlan piperéket, és sikítva menekültem. Az állat szerencsére másnap hajnalra távozott, ahogy mi is. Az indulás előtti napokat amúgy is permanens zokogással töltöttem, ami az elkerülhetetlen búcsúval még csak fokozódott. Szegény párom már beígérte, hogy soha többé sehová nem visz, ha mindenhol ilyen hisztit rendezek.
Ám azt hiszem, nem volt igaza. Mert lehet, hogy soha többé nem megyek már a Maldív-szigetekre, de az, hogy
tudom milyen a napsütéstől vakító fehér homok és világoskék óceán, az, hogy a délszaki szigetekről készült fotók láttán testem minden porcikájában
érzem, milyen lenne ott lenni, hogy tengeri kagyló nélkül is bármikor „hallhatom” az óceán hullámainak hangját, az nem csak egy következő nyaralásig, de életem végéig megéri, hogy a szívemből egy darabot ott hagytam az Indiai-óceánban, Srí Lankától délre egy 1.6 km hosszú, 440 méter széles pici szigeten.
Érdemes a képekre kattintani és megnézni őket nagyobb méretben is! (A képszerkesztő megjegyzése)
