Kattints a képekre a nagyméretű változatokhoz!
Életem első alkalmával ültem fel egy kis charter repülőgépre, az égbolton tizenegyezer méter magasan kúszva, egy-két turbulencia hatására némi vuk, meg karak is kipattant az ebéd közepére. Mint a magyar népmesékben: sírtam és nevettem is, fogtam a barátnőm haját, számból két szendvics lógott ki, közben a gép dobált minket jobbra-balra, röhögtünk, bámészkodtunk és hánytunk egyszerre.
Alig 4 óra alatt Spanyolországban voltunk, de jól a repcsin felejtettük a különös gonddal összecsomagolt, nehézkesen kölcsönkért batárnagy magnót… ugyanis kiszállás után a reptérajtók biztonsággal lezáródtak, aztán se ki, se be. Rémült arccal döngettük az üvegfalat, és mindenféle emberekhez futottunk segítségért. Végül az ajtó kitárulkozott, és megkezdtem a mentési akciót.
Vlagyimirba, mint egyetlen, a repülő közelében tartózkodó emberbe botlottam, és minden általam ismert nyelven kérleltem, hogy engedjen már vissza a gépre. Vlagyimir az orosz pilóta, igen kedves, kérdő tekintettel mosolygott rám, és szórakozottan hallgatta negyedórás előadásomat, majd válaszra sem méltatott. Ha nem kószál arra egy stewardess, talán még ma is a spanyol reptéren fohászkodom egy ártatlan zenedobozért…
Így már, csomagjaink teljes létszámával, megérkeztünk Lloret de Mar-ba, Európa egyik leggyönyörűbb és legszórakoztatóbb helyére. Esténként a diszkók megbízott propagandistáinak ezrei vetették ránk magunkat, és mi természetesen Sangriával a kezünkben, eleget tettünk minden meghívásnak.
Aki járt már Lloret-ben, biztosan ismeri a pálmafák övezte utcát, rögtön a tengerpart mentén. Azon keresztül közlekedtünk éjjel-nappal, egyik nap, a part végében húzódó várromot is megmásztuk. Az, hogy csodálatos volt, gyenge kifejezés. Aki jobbat tud, szóljon.
A strandon döntöttük magunkba a Sangriát, ki ne száradjunk. Férfiak természetesen tonnaszám akadtak. Egyik alkalommal hosszas, vihorászós szemezés után ismerkedtünk meg négy igazi, spanyol férfival.
Gyorsan meg is beszéltünk velük egy óriási mítinget, aztán háromórás hajszárítás és sminkelés után, a Casa de La Vila-tól, már a spanyolokkal karöltve ugrottunk szaltót az éjszakába. Előtte azért még ittunk egy kis Sangriát.
Azon az estén két csillogó fogú spanyolt küldtek értünk egy kétszemélyes sportautóval. Csodálkoztunk is, de aztán Barbapapa módjára sikerült bepréselődnünk a kocsiba, és Sangriával a kezünkben, irányt vettünk a spanyolok hotelje felé. Mulatságos este volt és felettébb gyorsan eltelt. Egyikük, -aki szerintem fodrász volt , mert a haja pont úgy nézett ki, mint a baktériumnak a meséből- tíz percen belül az asztal alá itta magát, a többi spanyol meg, ezt durcásan észrevéve igyekvően behozta a lemaradást, aztán állhattunk az utcán széttárt karokkal.
Másnap, pár korty Sangriát követően, bejártuk Barcelonát is. A Sagrada Familía sem maradt ki, és a másnaposság sem. Félig kómában, két turistabuszon körbepörögtük az egész várost. Ültünk a busz emeletén, hajunk lobogott a szélben, időnként oldalbalöktük egymást, hogy felébredjünk és fényképezzünk, amíg csak a gép bírja. Mindez úgy repült el, mint egy gyorsított felvételen.
Nyaralás után még fél évig íméleztem Pierre-rel. Azt hittem, a rekedt hangú, olasszal -nem, ő bizony nem spanyol volt- még egyszer eltölthetek egy kellemes estét Lloret tengerpartján. Persze a kapcsolat azóta rég megszakadt, de sosem felejtem el kedvenc mondatát, amit a spanyol földön ülve oly sokszor emlegetett: Orsi, álvéjz dó vat ju vant, vat jú vúdlájk. Azt hiszem megfogadtam a tanácsát.
