Első stádium: az elutasítás
Elizabeth Kübler-Ross kétszáz olyan beteget vizsgált, akik megtudták, gyógyíthatatlan betegek. Legtöbbjük így reagált: “Nem, ez nem lehet igaz”. A sokk elutasítást vált ki, ami valójában egy pajzs: megvéd a problémától, a veszteség fenyegető tényétől, és lehetővé teszi, hogy időt nyerjünk és összeszedjük magunkat. Saját “mindenhatóságunk” tudata váltja ki ezt a reakciót: bárkinek a halálát el tudjuk képzelni, kivéve a sajátunkét – a gondolat elfogadhatalan.
Sokan csendes magányba temetkeznek, amit a tanácstalanság és a kirekesztettség vált ki. Az ilyen ember elutasítása látványos: nem beszél problémájáról, minden segítséget visszautasít. A másik gyakori reakció éppen ennek ellenkezője: a beteg megpróbálja úgy folytatni életét, mintha semmi nem történt volna. Terveket sző, a jövőről beszél, pl. a gyógyulásról, és úgy tűnik, mintha nem lenne tudatában helyzetének – ám ő legalább annyira magányos, mint hallgatag társa.
Ha veszteség ér minket, sokunkban lejátszódik valami hasonló mechanizmus, ami megvéd a hirtelen sokktól. A sérülés annál nagyobb, minél mindenhatóbbnak képzeljük magunkat (ebbe a hibába a civilizált társadalmak embere könnyen beleesik), és minél kevésbé tudunk pusztán önmagunkra támaszkodni. Az az ember, aki birtokolja környezetét, számtalan veszteségnek van kitéve, mert bár erősnek érzi magát, “birodalma” ingatag. Úgy akar befolyást szerezni az élet felett, hogy hatalmat gyakorol a környezetén – ami azonban mulandó, legyen az tárgy vagy személy. A birtokló ember tudja ezt, hiszen féltve őriz mindent, s ha a sors mégis “megrövidíti”, személyes sértésként éli meg.
Második stádium: a düh
 |
Miért pont én? – kérdezik sokan, ha átlendülnek az elutasító fázisból a düh stádiumába. “Mi a bűnöm, miért pont velem történt ilyen? Miért nem a másikkal, aki így vagy úgy élt? Ő miért nem beteg?” Ezek a kérdések gyakran elhangzanak, mihelyst az ember ráébred saját sebezhetőségére. Ha belegondolunk, mit élünk át egy fent említett hétköznapi veszteség esetében, rájövünk, mit jelenthet a tudat egy gyógyíthatatlan betegnek.
Ki ne lenne mérges ilyen helyzetben?
Az ilyen stádiumban vívódó ember viselkedése megváltozik: a külvilág vagy önmaga ellen fordul. Környezete néha elviselhetetlennek érzi, mert kiabál, gorombáskodik, nem ízlik neki kedvenc étele, nem érdekli a szép szó, az érvelés, mert személyes támadásként éli meg betegségét. de gyakran magukra is mérgesek vagy esetlegesen betegségükre irányítják haragjukat. Minden nehézség ellenére erre a stádiumra szükség van. A beteg végre megszabadulhat a tünetek jelentkezésénél, a vizsgálatoknál és a sokkoló diagnózisnál felgyülemlett indulatoktól. Dühüket, gorombaságukat nem szabad sértésnek vagy rosszindulatnak tekinteni – türelmesnek és megértően várnunk kell, míg újra szótérthetünk vele.
 |
A beteg egy idő után megnyugszik és tudatosul benne a betegség ténye, mégis ragaszkodik életéhez. Összeszedi magát, új remény éled benne. Időt akar. Reális gondolatok ezek, például “szeretném még meglátni a születendő unokámat” vagy “szeretném még látni a gyermekem esküvőjét”. Egy ilyen cél sok erőt adhat, ezért ha reális a kérés, nem kell feltétlenül figyelmeztetnünk állapotára.
Sajnos azonban mégis e stádium hordozza magában a fenyegető veszélyt, mely egyben a negyedik szakaszba lépteti a beteget: ha átéli, amit szeretett volna, nem áll meg, és újabb időkéréshez folyamodik. Gyermekké válik. Alkudozni kezd mindenkivel: a környezetével, Istennel, és “szolgálataikért” valamit felkínál cserébe: “Kérlek, Uram, csak most segíts és én megígérem…” Egyre erősebb testi fájdalmai azonban tudatosítják benne, hogy állapota romlik, elkeseredik és a depresszió stádiumába kerül. Ilyenkor már nincs ereje lázadni, fájdalmai beszűkítik tudatát, megtörik.
Negyedik stádium: a depresszió
A testi és lelki fájdalmaktól elcsigázott beteg ellenállása bomlani kezd. Már nem beszél, csak igen keveset. Magányos, kiismerhetetlen. Figyelme önmaga felé fordul, környezete szinte hidegen hagyja. Megérti és kimondja: “Mindent és mindenkit el fogok veszíteni.” Készülődik az indulásra, de nem tudja, hogy az út hová vezet. Bizonytalan, elkeseredett és tehetetlen, fizikai fájdalmai gyakran elviselhetetlenek -, de már nem vár kívülről segítséget. Megszakítja a kapcsolatot a külvilággal. Sokan ekkor távoznak.
 |
Ha a beteg eléri ezt a stádiumot, az azt jelenti: feladta a küzdelmet. Már nem “érez” semmit: elmélkedik vagy szendereg. Nincs szüksége társaságra. Megtalálta lelki békéjét, talán már fájdalmai sem olyanok, mint azelőtt. Elfordul a világtól és csendben várja a halált. A végső béke pillanatai.
Fontos tudni: a stádiumok felcserélődhetnek, a sorrend nem törvényszerű, sőt, a folyamat megrekedhet valamelyik fázisnál, illetve “vissza is lehet esni” egy-egy korábbi állapotba.
