Az országról szinte semmit, a munkáról keveset tudok. A lényeg, hogy minél hosszabb ideig kell szóval tartani a telefonálót. Leginkább férfiakat és azokat a hölgyeket, akik ismerkedni szeretnének a party-vonalon keresztül.
Munkaidő után pedig ki az épületből, süt a nap, szól a merengue, vár ránk a tenger, a déligyümölcsök, a karibi koktélok és a helyi barátok, gyönyörű fiúk – némelyik a plakátról lépett le, olyan hihetetlenül szép –, az egzotikum, a furcsaságok, érdekességek, és az éjszakai szórakozóhelyek latin-amerikai módra.
Európai lány soha nem kaphat annyi bókot egész életében, mint ott egy átlagos napon. A nálunk ciki-számba menő felkérések egy-egy táncra ott teljesen megszokottak. Akár az utcán is táncra perdülnek veled, hiszen mindenhol szól a zene. Egyszerre többféle ugyan, de stílusban közel állnak egymáshoz.
Eleinte furcsa, hogy dübörög a salsa a buszon, majd felszáll egy utas, vállán hordozható magnóval, benne Julio Iglesias szívbemarkoló szerelmi vallomása, szintén nem halkan. A barátságos sofőr pedig hátranyújtja „vendégeinek” a rumosüveget, amit rendre mindenki meg is húz, a maga vérmérsékletének megfelelően, majd visszaküldik a vezetőnek, aki kiissza az utolsó kortyig, és kirepíti az üveget az ablakon.
Kedvencem a Guaccara Taina nevű egykori indián barlang, amely a legsikeresebben működő zenés-táncos objektumnak számít. Reggelig nem sokat pihenünk, alvás helyett megteszi egy gyors zuhany, és már indul is a munka hajnali öttől. Nagy halál, no de itt vagyok Dominikán!
Persze minden jónak vége van egyszer, és bármennyire fájt is, vissza kellett térnem a cseppet sem meleg, cseppet sem romantikus Európába, és azóta is fájó szívvel gondolok vissza arra a néhány hónapra, amit azon az egzotikus szigeten töltöttem.
