Harmadikosok

Ezen napok valamelyikén, ahogy minden délben egy órakor, most is egy csapat gyerek várta a vonatot Rákospalota-Újpest megállóban. Amikor végre megjött, mint egy igazi gőzös valahol Szibériában, hófelhőt húzott maga után, az ablakaira zúzmara fagyott, a kocsik peronjain odabent meg akkora volt a hó, hogy bokáig ért.

A gyerekek, mint a fiatal csikók, felkaptak a lépcsőkre. Sapkájukon, hátizsákjuk tetején kupacban, vidáman ült a hideg, havas cipőiket a padlóhoz verték, úgy törtek be a meleg kupéba.

– Gergő! Gergő! Ide gyere!
A kislány, aki gyorsan leült egy üres helyre, színes gumival összefogott copfokat lóbált, és hátrafele nézett, ahonnan annak a Gergőnek jönnie kellett. De nem jött. A kislány, úgy ahogy volt, ültében lehúzta a kesztyűjét, és odadobta a szemben lévő ülésre. A hátitáskáját, szépen lerakta maga mellé a földre, mélyen kihajolt a helyéről, és hátrafelé tekergette a nyakát.

– Gergő! Ülj már ide!
A hangjában kérés volt, bár némi parancsoló hangsúllyal ejtette a szavakat, valahogy úgy, mint amikor az anya szól a gyerekéhez. “Hát miért nem érted már meg, hogy ülj le!” Olyan is volt a tartása, mint egy gondoskodó felnőtté. Levette a piros kötött sapkáját, lesimította a copfjait, aztán megrázta azokat.
Már nem kellett kiáltania, a Gergőnek nevezett kisfiú ott állt mellette. A kislány elvette a kesztyűit, ugyanazzal a mozdulattal odabökött kezével az ülésre.

– Na, ülj le! – mondta csöndesen.
A kisfiú csak állt, ökölbe szorított vörös kezét a melléhez húzta, szétnyitotta, aztán összezárta megint.

– Mutasd meg a matekot, meg akarom nézni…
A kislány nem vett tudomást arról, hogy Gergő nem ül le, ölbe vette a táskáját, kinyitotta, és kivett belőle egy pillangós dossziét. Csak aztán szólt újra, már hízelgőn, kérincsélve.

– Naaa, vedd elő a matekodat…
A fiú nem szólt egy szót sem, hanyagul leejtette válláról a hátizsákot, leült, aztán óvatosan, mintha madárkát fogna, egy apró hógolyót tett a karfára. Nézte, ahogy lassan hátrafelé kezd csúszni, akkor lerakta a két lába közé a vonat padlójára.

– Mi az? – hajolt oda a lány.
Gergő összezárta a lábát, és fölnézett.
– Majd megmutatom.
Előszedte a hátizsákját, mélyen belenyúlt, és gyűrött füzetlapokat szedett ki belőle. A kislány nézte, mit csinál. Ölében ott volt a makulátlan pillangós dosszié. Fölemelte.

– Neked sosincs rendeződ. Pedig jó.
Nem volt a hangjában rosszallás.
Gergő most egy rongyosra használt, összefirkált könyvet vett elő, rá volt írva a neve, alá: Feladatgyűjtemény matematikából, legalul: III. B. Lapozni kezdte. Amikor megtalálta, amit keresett, szétnyitotta. A kislány odahajolt.

– Ez az?
Gergő ránézett.
– Nektek nem ez?
– De. Nekünk is. Hányat adtak?
– Tíz példát.
– Nekünk tizenötöt.
A fiú nem szólt, lehajolt, a cipői körül kis tócsa állt. Fölvette a hógolyót. Aztán meggondolta magát, és visszatette. A nadrágjába törölte a kezét, és egy példát kezdett silabizálni. Kis csönd után hangosan olvasta.

– Jelöld ki, az alábbi számok közül melyikben ér legtöbbet a hármas! Negyvenhárom. Háromezer-háromszáztíz. Kétezer-harminc. Ötvenegyezer-harmincnégy.
Hallgattak. A kislány mondani akart valamit. Aztán mégis a fiú szólalt meg.
– Ja, értem.
És bekarikázta a megoldást. Hirtelen félrerakta a könyvet, lehajolt a hógolyóért. Már csak egészen kicsi vizes gombóc maradt belőle. A kislány felé nyújtotta.

– Neked adom…
– Úgyis elolvad.
– Nézd meg…
A kislány vizsgálódva nézte a gombócot.
– Pénz van benne!
A hóból kilátszott a pénzdarab. A fiú tenyeréről lassan csöpögött a földre a víz, lesuppantotta a maradékot, és megint odanyújtotta a kezét a kislány elé. Rozsdás százforintos volt benne. A kislány félrehajtotta a fejét.

– Ezt?
– Neked adom…
– Mit csináljak vele? Tiszta rozsda. Nem ér semmit.
– Szerencsepénz. A hógolyóban volt.
A kislány óvatosan megfogta a százforintost. Gergő nézte egy darabig, aztán intett, elvette, és vizsgálni kezdte.

– Majd megcsiszolom. Olyan lesz, mint a régi pénzek.
A kislány bólogatott. Összehajolt a fejük, nézték a rozsdás érmét. Így ültek hallgatagon. Aztán a kislány kinézett a vonatablakon, és csöndesen megszólalt.

– Túljöttél.
– Majd visszajövök a negyvenessel – mondta a kisfiú.
– Mint múltkor – mondta a kislány.
– Mint múltkor – hagyta rá a kisfiú.

Nem szóltak többet. Gödön leszálltak. Néztem, ahogy állnak szorosan egymás mellett, míg elhúz előttük a vonat Vác felé.