Az arcvonásokból az ember jellemére való következtetés olyan ősi eljárás, amit minden kultúrában ismertek, így keletkezése nem köthető sem évszámhoz, sem földrajzilag behatárolható helyhez. A fiziognómia – arcismeret – tudománya a tenyérjóslással és az asztrológiával együtt abból az alapfeltevésből indul ki, hogy a világrendet és az ember sorsát szabályozó isteni akarat a jövőre irányuló határozatait részben a makrokozmosz, vagyis a világegyetem, részben pedig az ezt kicsiben ábrázoló mikrokozmosz, vagyis az ember életjelenségeiben előre vetíti s az ilyen előjelekből olvasni, következtetni tudóknak elárulja.
Bár a fiziognómiát, azaz az arcvonásokból az ember jellemére, sőt életútjára való következtetést sokan babonák gyűjteményének tartják, érdemes elgondolkodni például az egypetéjű ikrek életútjának párhuzamosságán. Az egy időben született, egyforma arcvonásokkal rendelkező ikrek akkor is nagyon hasonló életutat járnak be, ha a születést követően elkülönítették őket, és egymásról mit sem tudva, esetleg több ezer kilométer távolságban nőttek fel.
A fiziognómia első – nyugati – leírásával
Empedoklész görög filozófus értekezéseiben találkozhatunk. A testi jegyek és a vérmérséklet összefüggéseit később
Hippokratész rendszerezte. Az általa alkotott rendszer alapja a 4 elem – tűz, víz, föld, levegő -, melyeket az emberi testben 4 testnedv jelenít meg, melyeknek túltengése négyféle vérmérsékletet eredményez. A vérmérséklet pedig a testi jegyekből leolvasható.
Platónnál olvashatjuk, hogy
Szókratész is megjövendölte
Alkibiadész felemelkedését annak arcvonásaiból.
Plinius és
Suetonius írásaiból kiderül, hogy az arcolvasás tudománya a császárkorban is igen népszerű volt. Ám a középkor a fiziognómiát is a pogány babonák közé sorolta. Az addigi ismeretek nem bővültek újabb megfigyelésekkel, a régi szövegek nagy része elveszett, ami fennmaradt, az pedig a feledés homályába merült. A középkori elfeledettségből a reneszánsz élesztette újjá az arcvonásokból való jellemanalízis és jövendölés tudományát. Konstantinápoly eleste után sok görög menekült érkezett Itáliába, magukkal hozva igen értékes kéziratokat is. Ezen iratok tanulmányozása és ennek előfeltételeként a görög nyelvismeret újbóli elterjedése nyomán újjáéledt az asztrológia és a fiziognómia.
A XVI. században azután számos írás született az arcvonások és a jellem összefüggéséről.
Gerolamo Cardano a homlok vonalaiból vélte kiolvasni az ember jellemét és sorsának alakulását.
Giovanni della Porta az emberi arcokat állatokhoz hasonlította. Szerinte az a személy, akinek az arcvonásai egy bizonyos állathoz hasonlítanak – ló, kutya, disznó, birka stb. szerepel a leírásaiban -, vérmérsékletében is emlékeztet arra. Ezt az elképzelést később a nemzetekre is kiterjesztették: bizonyos nemzetek és bizonyos állatok közt mind külső megjelenésükben, mind vérmérsékletükben hasonlóságokat véltek felfedezni. Bár sok hajmeresztő leírás maradt ránk, melyek ártottak a fiziognómia megítélésének, az mégis fennmaradt a későbbi századokban is. Ebben jelentős szerepe volt a XVIII. századi svájci
Kaspar Lavaternek.
